Azt hiszem egy időre pont azért hagytam fel egykoron a tudományos-fantasztikus (magyarul: szájensz-fiksön) művek olvasásával, mert nehéznek találtam a műfaj klasszikusait, és valahogy úgy voltam vele, hogy meg van nekem a magam baja, tessék engem szórakoztatni a pénzemért.
Nem, nem úgy találtam nehéznek, hogy nem értettem a szöveget, meg a mondanivalót [persze az is lehet, csak éppen nem fogtam fel, hogy mit nem fogok fel] hanem, egyszerűen nem volt kedvem elgondolkodni az egészen. …és különben is mindig összezavart, hogy kinek mi az utópia, vagy éppen a disztópia.
Na most, itt van mindjárt Clarke mester, mármint Arthur C. Clarke az A város és a csillagok (Kozmosz Könyvek, 1979) című könyve, amit mostanában felvett jó szokásomnak és a KMO nyitott könyvespolcának köszönhetően olvastam.
Szerintem ez disztópia, holott itten kérem nincs apokalipszis [na jó volt, de történet idejében már annyira a régmúltban, hogy arra már szinte senki sem emlékszik], nincs nyomor, nincs szenvedés…
Van Diaspar az utolsó város, az elsivatagosodott Földön. Az élet végső menedéke. Lakói halhatatlanok. Úgyszólván. Ha beleuntak a létezésbe visszatérnek a memóriatárolókba.
Igen, Diaspart és lakóit, sőt magát a várost egy központi kompjuter [sic!] tartja életben változatlanságban, még akkor is, ha a város alapításától eltelt évezredek alatt kisebb az egészet nem befolyásoló változások történtek is. Lakói nagy része a tárolókban várja az újjászületését, hogy azután éljen, alkosson évszázadokon keresztül, amíg rá nem un a létezésre. Ők az utolsó emberek, akik a Támadókkal vívott nagy háború után megmaradtak. Élik az életüket a csodavárosban. Csak az van, amit a város megadhat nekik, más nem számít.
Hogy úgy mondjam, nem néznek ki az ablakon.
Ebbe a világba születik Alvin, a kiválasztott, aki még nem élt korábban…
Na most szólok, hogy aki kalandregényt vár, az inkább bele se kezdjen! Ha Clarke mester ma írná a könyvet, egy jó szemű szerkesztő minimum a harmadát kihúzná, hogy a cselekmény feszesebb legyen, igaz ezzel ki is nyírná a mondanivalót. A végét meg átíratná…
Mert Diaspar, és a gépek által fenntartott jólét nem utópia. Belesüllyedni a jólét állandóságába, nem kockáztatni, nem keresni az újat, a mást… ez nem az emberiségre jellemző.
Alvin kiválasztott, felfedező, akit nem elégít ki a város, akit a többi polgárral ellentétben az érdekel, hogy mi van a városon kívül. Hogy mennyire sivatag a sivatag… és szembe száll a dogmával, hogy a fennmaradás érdekében a várost elhagyni nem érdemes szabad.
És persze, hogy lesz másik város, más kultúra, űrutazás, meg idegen lény… persze, csak én úgy érzem, hogy Clarke mondanivalójának a középpontjában a dogma áll, a hit, ami megszabja a fejlődés - egyébként, vagy csak néha[?] - természetellenes útját. Mert Diaspar polgárának lenni egyenlő hinni Diasparban, és a központi komputerben.
De a dogmákat néha meg kell kérdőjelezni. Ehhez kell a kiválasztott.
Mellesmeg ilyen könyvek olvastán jövök rá, hogy mennyire nem vagyok képben a műfajjal. Anno nagy ötletnek tartottam a Tron kezdetleges, majd a Mátrix teljes virtuális valóságát. Aztán rájöttem, hogy mindezt már megírta Franke az Az orchideák bolygója című könyvében a hatvanas évek elején. Erre most kiderül, hogy ebben a könyvben a diaspari fiatalokat a mondákkal, azaz egy virtuális játékkal tanítják. Mindezt az ötvenes évek közepén. Vajon kié az ötlet eredetileg? Vajon hány máskor, más által kibontakoztatott ötletcsíra van még például ebben a könyvben? Mert felbukkan a regényben például egy lény (nem jó), illetve egy izé, mert
Nem egyetlen egyed volt, beszélgetésük során állandóan többes számban emlegette önmagát. És valójában ismeretlen erők szervezte és irányította önálló lények kolóniája volt.
Ez is a fejlődés egyik lehetősége… mint a Star Trekben a Borg, vagy mint a regényben… [juszt sem mesélem el!]
Nem, nem bántam meg, hogy elolvastam. Még akkor sem, ha a mondanivalóját esetleg hetekig, hónapokig fogom részletekben felböfögni, akarom mondani felfogni.
