A fene se gondolta volna, hogy azt fogom írni egy könyvről, hogy a nekem, meg a szerintem fontosabb, mint az, hogy tetszett. Hogy nem tudom, hogy miért olvastam el, de nem bántam meg, viszont bátran ajánlani nem merem, mert ennek az kell, hogy jókor találja meg az olvasót.
Na kezdem elölről, bár így is nagyon zagyva véleményt tudok mondani. Kézdi-Kovács filmje az A locsolókocsi megvan? Tetszett? Akkor szerintem Berniczky Éva Várkulcsa (Magvető, 2010) című kötetet is tetszeni fog.
Az van, hogy ha – esetleg, netalántán – egy könyvesboltban kerül ez a könyv a kezembe, akkor le sem veszem a polcról, mert ugyan az írónő neve nekem semmit sem mondott, de a cím sem keltette fel az érdeklődésem. Most őszintén, ha valaki nem ismeri Kárpátalját, annak mit mond az, hogy várkulcsa? Semmit. Talán egy hülye szójáték a várról, meg a kulcsról. Talán.
Mert nem hiszem, hogy egy átlag polgára a honnak, az tudja, hogy várkulcsa egy település. Egy hányatott sorsú település Ukrajnában, előtte Szovjet-Oroszországban, előtte Magyarországon, előtte Csehszlovákiában, előtte Magyarországon. Ez az utóbbi száz év röviden. Szar az élet. Még csak ki sem kell költözni a szülői házból és máris világpolgár lesz az ember néhány évtized alatt. Ez már önmagában is teher…
Ez már önmagában is elég ahhoz, hogy az ember megpróbáljon ébren (is) álmodni.
Szóval ott tartottam, hogy sem az író, sem a cím nem indokolta volna, hogy ezt a könyvet levegyem a polcról, de ha már… na, akkor a borító sem keltette volna fel a figyelmem. Egyszerűségében szép, de ha az ember nem ismeri a novellárium sorozatot, nos akkor ezek a kimért stílusú borítók nem keltik fel a figyelmet, bár pont az egyszerűségük miatt lenne rá esélyük. Ingerszegény, na. Nekem most már tetszik, de első találkozásra nem nyert.
Hogy mégis miért olvastam el a fülszöveget? Nem tudom. De az első mondat elég volt ahhoz, hogy visszategyem a polcra.
A vérmes kakasszállító varrólányokkal üzekedik a szövetbálák között;…
Ez pont elég ahhoz, hogy visszategyem a polcra. Olyan, mint valami mamipornó. Azt meg inkább nem!
...és valamiért mégis elhoztam a KMO nyitott könyvespolcáról. Valami azt súgta, hogy kell ez nekem.
És belekeveredtem ebbe a felnőtt locsolókocsiba, ahol a valóság és az álom keveredik. Az éberálom. Ehhez csak úgy tudatmódosító nélkül, azért kell tehetség.
Mert az van, hogy Várkulcsa, ott a hármashatár mellett maga a rögvalóság, a maga szürke és kilátástalanság. Már történelmi múltja kapcsán is. Ezt a valóságot meséli Berniczky, és a meséi közben finoman szétbontja a valóság szövedékét, és átlép egy másik dimenzióba, egy éberálomba, egy hazugmesébe. Ahogy ő mondja ez náluk családi hagyomány vagy inkább képesség, amit még a nagyanyjától [ez is milyen mesés] tanult.
Tőle vettem a bátorságot a legtisztább hazugmesékhez, amiket már gyerekként a hitvány igaziak helyére kitaláltam.
…és tényleg ezek a hazugmesék sokkal jobban visszaadják Várkulcsa szürke reménytelenségét. Csak az a baj…
Az a baj, hogy ezek a mesék - mint ahogy az éberálmoknak rossz szokásuk [tapasztaltam elégszer] -, nem elvarázsolnak, hanem összezavarnak. Olvasás közben gyakran elvesztettem a fonalat. Egyszer csak vissza kellett lapozni, hogy hogy is van ez? Nem találtam, hogy éppen hol szakadt át a valóság szövedéke, hol kezdődik, és hol végződik az álom. Hol léptem át, és mikor tértem vissza. És mennyi időre? Egy szóra, egy mondatra, egy bekezdésre? És egyáltalán éppen hol járok most?
Elvesztem egyszer, kétszer, sokszor… nem bántam meg.
De ajánlani, azt nem merném jó szívvel, mert semmi sem garantálja, hogy aki olvassa, az éppen jókor, meg jó helyen... Bölcseket, meg az mondjon a könyvről, akinek ez a szakmája.
Közben azon gondolkodom, hogy van-e jogom megtartani a kötetet. Nem jogilag. Úgy simán, elvégre vinnék helyette mást. Hanem úgy, hogy ha megtartom, akkor nem fosztok meg valakit attól az élménytől, hogy őt is megszólítsa a kötet. Aki nemhogy pénzért boltból, de még talán könyvtárból sem… mert ez a nyitott könyvespolc varázsa.
Viszont valószínűleg majd újraolvasnám.
