Úgy jártam, mint az egyszeri paraszt bácsi a viccben a műrepüléssel… hogy Hát erre nem gondoltam. Mert amikor ebbe a hajókoffer projektbe belekezdtem, arra gondoltam, hogy nem lesz mindig egyszerű. Meg arra is gondoltam, hogy nem lesz majd túl népszerű, hiszen nem felkapott könyvek recenziói sorakoznak majd a blogon, hanem csak a személyes benyomások egy-egy könyvről. Mert azt azért be kell látni, hogy ezek a vélemények nem könyvismertetések, és még csak nem is bírálatok. Csak benyomások.
Meg azt is gondoltam, hogy azért egy könyvről egy flekk csak összejön. Most meg itt szaporítom a szót, mert egyszerűen nem tudok azon túl mit leírni Vercors A Medúza tutaja (Európa, 1971) című regényéről, hogy jó.
De legalább amíg idáig jutottam, az szóközök nélkül 627 karakter. [Már több!]
Mert mi is a Medúza tutatja. Egy kép… egy tragédia. Ahogy egy nálamnál bölcsebb ember mondotta a korrupt és álságos polgári társadalom leleplezése. Szóval maga a botrány. Már a kép. Meg a történet maga.
Vercors regényének a megértéséhez kell maga a történet, az hogy 1816-ban a francia Medusa nevű hajó, Afrika partjainál zátonyra futott. Mentőcsónak persze nem volt elegendő a legénység és az utasok mentéséhez, ezért az utóbbiak mentését egy hevenyészett mentőtutajjal kívánta megoldani a kapitány, míg a ő a hajó élelmiszer és vízkészletével osztozott a mentőcsónakon. A tutaj másfélszáz emberrel hánykolódott a tengeren két hétig, mire kimentették a túlélőket. Mind a tizenötöt. A többiek a tengerbe vesztek, meghaltak, megölték őket, és bizony a halottak táplálták a túlélőket… Botrány, és persze a hatalom (már a kapitányra gondolok) árulása a rábízottakkal a rászorulókkal szemben… Ez A Medúza tutaja.
Ezt a rémtörténetet mutatja be Gericault képe… Naná, hogy botrány!
Mondjuk Vercors regénye nem a hajótörésről, a hajótöröttek szenvedéseiről szól. [Én mondjuk a slendriánságomnak köszönhetően erre számítottam.] Erre kaptam egy fiktív életrajzot a lázadó, vagy inkább az „átkozott költőről”. Egy lázadás történetét a hazug polgári társadalommal szemben. Egy életrajzot, vagy inkább önéletrajzot, aminek a végét előrevetíti, hogy a főhős szembesül azzal, hogy a hazugság elleni lázadása valójában ugyanolyan hazugság. És persze egy barátság és egy szerelem történetét.
Az egész egy pszichológusnál kezdődik. Az beteg Frédéric Legrand felesége. A betegség oka… nos lehet, hogy maga a férj. Ennek kiderítésére indul az orvos. Emiatt ismerkedhet meg az olvasó a lázadó költővel.
A lázadóéval, aki szembesül a saját családjának álszentségével, hazugságaival és korruptságával. A családéval, ahol az egyetlen talán tiszta valaki, az unokatestvér és barát, Remi. Remi az ellenpont. Az alkalmazkodó, a jó tanuló, a céltudatos.
És mit csinál egy lázadó kamasz? Verseket ír. Manapság inkább dal vagy rap szöveget, de a századelőn, még bizony verset. Valahogy ki kell adni a dühöt, meg a csalódást. Én is írtam verset… Csak az én verseimet nem találta meg senki, ergo nem vágtak ki a családi fészekből, és még, ha ki is vágnak érte, valószínűleg akkor sem keveredem olyan társaságba, hogy a verseimet kiadják. [Meg hát tehetség dolgában is elég csehül álltam.]
Frédéric verseit kiadják. Ennek a kötetnek a címe a Medúza tutaja. Siker. Divatos lesz, bejáratos az előkelő körökbe… és, hála a hírnévnek ismét jó, vagy legalábbis jobb módú. A családból csak Remi nem fordul vele szembe. Ő az egyetlen, aki érti és értékeli a lázadását.
A hírnév másik hozadéka a szerelem. Bala, a gazdag bányatulajdonos lánya, aki a saját lázadásának megvalósítóját látja Frédéricben.
Viharos idők. Szó szerint.
Talán minden másképp alakul, ha nem szól közbe a háború. De beleszól.
És mindent megváltoztat, visszavonhatatlanul. Legalábbis a szerelem és a barátság tekintetében.
Frédéric mindezt eltemeti magában, egészen addig, míg a pszichológusnál nem szembesül magával. A valósággal, hogy mégis ki a konformista és ki a lázadó a való világban.
Az élettörténete, a családja története valójában a Medúza tutaja.
Amin reménykedők, túlélők, gyilkosok, áldozatok… és kannibálok utaznak.
