Nekem Horgas Béla neve a Kossuth vasárnap délutáni mesejátékait jelentette… Címet ne kérdezz! Csak arra emlékszem, hogy sohasem volt rossz, ha azt mondták be …Horgas Béla mesejátéka, vagy írta Horgas Béla.
És ott volt a Köki nyitott könyvespolcán, szinte még újként, talán olvasatlanként… a Vakegér (Liget Műhely, 1991). Úgy éreztem kincsre leltem, hiszen ami Horgasbéla, az csak jó lehet. Megtanította a Kossuthrádióbudapest…
Publicisztikai írások.
Nem mese ez… hanem reflexió. A publicisztika már olyan, hogy aktuális kérdésekre - legyen az politika, kutúra, közállapot… - keresi a választ. Itt és most.
Amivel meg az a bajom, hogy a félszavak itt és most erejét legyűri az idő. Amikor már nem itt és most, hanem akkor és ott, akkor elerőtlenedik. Kuszává válik. Vagy keszévé.
És a kesze a kusza nélkül, értelmét veszti.
Amíg a történelem [mer’az má’ csak olyan!] nem ismétli önmagát. Amikor az akkor és ottból, újra itt és most lesz. Akkor visszarendeződnek a félszavak, a reflexiók térben és időben.
A Vakegér írásaira - már aki megélte a rendszerváltás hajnalát mámorát, meg a másnapos értetlenségét - még csak-csak rábólint, hogy bizony, de akinek az csak történelem, az már nem értheti.
Különösen nem Horgas elrévedő, ködös képein keresztül.
Nem mese ez… és mégis. Pedig, ha tényleg mese lenne… amolyan tanmese. Akkor talán.
És, ha nem húsz évvel később találok rá, akkor még szerethettem volna. De így?
Így csak abban bízom, hogy sohasem jön el az idő, amikor újra a torkomat kaparja a mámorból visszamaradt kijózanító valóság.
De ugye a történelem…
A Nyitott könyvespolcra visszakerül, hátha valaki másnak… mert nekem nem.
