Időnként kezembe kerül olyan könyv, ami elgondolkodtat arról, hogy lám-lám milyen felelőtlen is a hatalom, elvégre még nem zúzatta be, még nem vetette máglyára.

Persze lehet, hogy nem is felelőtlen, csak egyszerűen nem ismeri az adott művet. Vagy nem hiszi, hogy megértjük (mi olvasók) az üzenetet.

Netán abban bízik, hogy - mi olvasók - kevesen vagyunk.

Vagy egyszerűen csak Gazsik.

A XX. század történelmének tükrében nem véletlen, hogy nem sűrűn kerültek kiadásra Kolozsvári Grandpierre Emil az A nagy ember/Lófő és kora (Magvető, 1976) című regényei. Úgy húszévente kiadták, aztán elfeledkeztek róla, mert a fülszöveggel ellentétben, ez bizony nem a harmincas évekről szól, ez a regény 1996-ban túlságosan is aktuális lett volna.

Az 1976-os kiadás fülszövege (tán épp a hatalom éberségének kijátszása céljából) azt írja, hogy

Íme a harmincas évek társadalmának paradox szituációja: az unalomból, kíváncsiságból teremtett gólemek önállósodnak, és egyre veszélyesebbé válnak. Emlékezzünk: a két világháború között mindinkább kiszolgáltatottá vált az értelem, a racionalizmus eszményei fokozatosan elértéktelenedtek, csak a gátlástalan üresfejűség, a nyers erő érvényesülhetett szabadon.

Hm. Mert csak a két világháború között…

A történet egyszerű, adva van két diák a tehetséges Miklós, és a tehetségtelen Gazsi. Már ami a szellemieket illeti, mert Gazsiban van annyi erő, elszántság, akarat, hogy a nálánál százszorta tehetségesebb Miklóst, maga alá gyűrje, fel- és kihasználja.

Furcsa és ijesztő.

Furcsa, hiszen Gazsit a Nagy Emberré válás útján Miklós indítja el. Hogy ebben az útnak indításban mekkora szerepet játszik a kísérletezés, vagy az ebből születő barátság nem lehet tudni.

És ijesztő, hogy a tehetségtelenség elegendő elszántsággal és akarattal párosítva milyen magasságokba tud jutni.

Gazsi eleinte „csak” egy eposzt akar írni, a nagy hőskölteményt a Magyarok Diadaláról, később meg már meg akarja hódítani amerikát. Már az amerikai filmipart. Mert neki van „romantikus fantáziája”.

Mindezt azért, mert Miklós látva tehetségtelenségét egyszerűen csak meg akarja menteni az eposszal járó bukástól. Így megismerteti a „képi-asszociáció” fogalmával, amit – valljuk be akkor és ott, egy mozi előadás után – ő talált ki. És Gazsi ennek a fogalomnak a sulykolásával, a megingathatatlanságával – mert még kétkedni, a bukástól félni is buta – a csúcsra jut.

Gazsi… …a maga módján sokkal jobban megbecsülte a szellemi értékeket. Örökös nélkülözése e téren érthetővé tette, ha mindent, ami a keze ügyébe került, sietősen zsebre vágott s haladéktalanul és könyörtelenül gyümölcsöztetni akart. Gazsi tehát kalmár szellem, aki az itt-ott fölcsippentett gondolatokból táplálkozik, úgy él a szellem emberének hulladékaiból, mint verebek a lovak jóvoltából.

És most gondoljunk bele, hogy hány ilyen embert ismerünk, és mennyire szerencsések vagyunk, ha a főnökeink nem a Gazsi félék közül kerülnek ki. [de bizony legtöbbször onnan! tessék beletörődni!]

Hogy ez Miklós felelőssége? Lehet. Ugyanakkor Kolozsvári a regény végén egy elegáns gondolatsorral felmenti.

Mert amikor Gazsi visszatér a nagy eposz megírásának a tervéhez, Miklós nem beszéli le.

Szórakozottan bólogatott [mármint Miklós], s arra gondolt, mi történt volna, ha azon az estén, mikor azt a végzetes francia filmet látták, mely a „kép-asszociáció” azóta közkeletűvé vált ötletét ébresztette benne, szóval mi történt volna, ha ezen az estén nem mennek moziba? Mi történt volna, ha Gazsi érdeklődése véletlenül a politika felé fordul?

Megborzadt.

Én is de boldogan kifizetném pár embernek kamatos kamattal azt a pénzt, amit mozira, színházra, vagy éppen kiállításra kellett volna költenie, úgy húsz évvel ezelőtt.

Ez egy 2011. szeptemberi bejegyzés a régi blogból… szerintem itt jobb helye van.