Végy egy szépreményű tizennyolc éves limai fiatalembert, aki tanul, dolgozik, de leginkább íróvá szeretne válni. Ez már önmagában is elég lehetne egy regényhez, de Peruban vagyunk, és ha már Dél-Amerika, akkor legyünk hűek a szappanoperák hagyományaihoz és bonyolítsuk a dolgot.

Legyen ennek a fiatalembernek népes rokonsága, nagybácsik, nagynénik, unokahúgok… Szóval legyenek annyian, hogy a városban lehetetlen legyen végigmenni anélkül, hogy akarva, akaratlan ne fusson bele hősünk egy rokonba.

Na jó, de ettől még nem lesz bonyodalom, mert abban mi a pláne, ha az ember gyereke belefut a rokonságba. Nagy kaland.

De ha már szerelem, akkor valaki olyanba szeressen bele, ami miatt bujkálni kell. Mondjuk egy távoli rokonba. Mondjuk egy olyan idősebb (csekély tizenöt évvel idősebb) távoli rokonba, aki ráadásul frissen vált el és csak férjet fogni jött Limába. Ezek - akárhogy nézem – egyesével is képesek kiakasztani egy jóérzésű családot, de így együtt.

Ha még azt is hozzávesszük, hogy a népes család a jövő letéteményesét látja hősünkben, akitől azt várják, hogy milliomos legyen, de legalábbis Peru elnöke.

Ha megőrül és megnősül, lőttek a szép reményeknek.

Ez már elég lehet egy vérbeli latin-amerikai sorozathoz.

Vajon mi lesz a szerelemből? Rákényszeríti-e hősünkre a család az akaratát, vagy elveszi szerelmét? És ha elveszi, akkor mi lesz a karrierjével? – kérdezhetnénk Pedro Camaco stílusában, de ez nem szappanopera. Ez bizony maga az élet, mert Mario Vargas Llosa a Julia néni és a tollnok (Európa, 1983) című regényében, a saját tizennyolc éves önmagáról mesél, és az ötvenes évek Limájáról

De ki az a Pedro Camacho?

Pedro Camacho a Központi Rádió rádiójáték szerzője. A sztár, aki éppen akkor toppan a szerző életébe, mint Juliácska. És ha Juliácska megjelenése nem okozna elég bonyodalmat, hát Pedro Camacho besegít. A rádiójátékai villámgyorsan emelik az egekbe a Központi Rádió hallgatottságát. Talán mert Pedro Camacho az életből merít. Talán azért, mert biztos kezű giccsiparos. Gyakorlatilag funkcionális analfabéta, azaz Pedro Camacho nem olvas más szerzőket, nehogy összezavarja mások stílusa.

És az élet lassan összekeveredik a fikcióval…

A könyv felépítésében [először bevallom furcsa volt] felváltva kapjuk az életet a fikcióval. Minden második fejezet Camacho egy-egy hangjátéka…

Mario Vargas Llosa számomra egyet jelent a rádiójátékkal. Azon kevés szerző közé tartozik, akiknek a művei nem képben csak hangban jelennek meg a fejemben. Talán azért mert először a rádióban, folytatásos hangjátékként hallgattam éjszakánként a Pantaleon és a hölgyvendégeket.

Ezek után csoda-e, hogy ez a rádiózással, a rádiójátékkal együtt élő könyve az egyik kedvencem?

Ez egy 2010. decemberi bejegyzés a régi blogból… Gondoltam itt jobb helye van.