A jelenlegi becslések szerint úgy 2100 körül mintegy 11 milliárd fő környékén fog stabilizálódni a világ népessége. …és kérdéses, hogy ennyi embert el tud-e tartani a Föld.

Írom ezt azért, mert Herbert W. Franke, tudják, aki az Orchideák bolygóját írta, 1965-ben arról elmélkedett, hogy milyen lesz a világ, ha cca. 60 milliárd ember él a földön. Elképzelhetetlen. Ilyen felütésből egy jó kis apokalipszist várna az ember, hacsak…

Hacsak az emberiség nem lesz hirtelen belátó, és önzetlen, vagy nem jön valaki, vagy valami, ami ennyi embert irányítani tud. Például egy szuperszámítógép, ami egyes emberek, csoportok szándékait előre ki tudja kalkulálni és így elejét veszi a bajnak. Franke utópiájában ez a szuperszámítógép létezik. Ez az OMNIVAC.

És a gép által irányított világ, akármennyire is emberközpontú, akkor is diktatúra. …és az emberiség már csak olyan, hogy mindig akad valaki, aki a diktatúrák ellen lázad.

Huhh belecsaptam e lecsóba és elkezdtem mesélni nagy vonalakban a történetet… Ez így nem az igazi.

Szóval az van, hogy azért kezdtem el olvasni ezt a könyvet, mert az Orchideák bolygója anno tetszett és a fülszöveg is azt írja, hogy a történet középpontjában ismét csak A gép áll. (Halkan jegyzem meg, hogy a fülszövegíró nem olvasta a regényt. Nem a gép a főszereplő, hanem egy ember.).

Az Az elefántcsonttorony (Kozmosz, 1974) egyébként egy furcsa könyv, olyan mintha három kisregény lenne egybegyúrva. Három különböző stílusú kisregény, amiket csak a szereplők kapcsolnak össze.

• Egy puccskísérlet
• egy űrutazás, és
• egy robinzonád.

Mondjuk az, hogy ezek eltérő ritmusú részek nem tesznek jót a könyvnek. Én speciel az űrutazás filozofálgatós párbeszédes részein rendszerint majdnem elaludtam, holott valószínűleg Franke itt roppant fontos dolgokat mondat ki a racionális irányítás (csak, hogy ne nevezzem diktatúrának a diktatúrát) mellett.

De a puccskísérlet űroperája után… nem jött be. Pedig, ha az előzmény nélkül olvasom az érzelem és az értelem összecsapását, akkor valószínűleg szerettem volna. Tulajdonképpen már most is szeretem, hogy nem kell olvasni, csak visszagondolni rá.

A robinzonád meg… nos maradjunk annyiban, hogy a legnagyobb előnye, hogy nem az, amit az új „földek” elfoglalóitól megszoktunk. Végülis nem minden „hajótörött” épít pálmafából összkomfortos remetelakot. És, ha nem megy, akkor…

Mondtam már, hogy ez egy furcsa könyv, ahol az értelem, a racionalitás összecsap az érzelemmel. És hol az egyik kerekedik felül, hol a másik, de Franke világában valahogy semmi sem úgy alakul, ahogy ezt mi, átlagos regényolvasók megszoktuk. …vagy ahogy elvárjuk.

Mintha sem az író nem igazán tudta volna, hogy mit akar elmesélni, hogyan akarja elmesélni, miért akarja elmesélni. Kicsit katyvasz lett így, de mégis, pár nappal az olvasás után kezd beérni, hogy ha hullámzott is az olvashatósága, de mégis van benne valami…

Ha másért nem, akkor ezért a megfoghatatlan valamiért nálam mindenképp négy csillagot kap az ötből.

Azt meg kissé sajnálom, hogy Franke tizenkilenc regényéből, mindössze kettő jutott el a magyarul olvasókhoz.