Világ életemben humán beállítottságú voltam. Talán ezért is van az, hogy nem nagyon tud lekötni a tudományos-fantasztikus irodalom hard-nak nevezett ága, a technikai, technológia problémák felvetése, és azokra a megoldáskeresés. Én szívesebben maradok a társadalomtudományi problémáknál. Most mégis egy hard sci-fi került az olvasmánylistámra.

Méghozzá nem is akármi, hanem a műfaj egyik klasszikusa, Arthur C. Clarke tollából a Holdrengés (Kossuth, 1973).

Poros. Már, ha egyszóval akarnám jellemezni a művet. …és ezt nem csak azért teszem, mert a mű hőseit a holdpor fogságából kell kiszabadítani. Még csak azért sem, mert a tudomány azóta meghaladta a regényt és bebizonyította, hogy holdpor nincs. Hanem azért is, mert egyszerűen nehéz volt olvasni. Persze valószínűleg csak nekem.

Mondjuk Clarke műveivel bajban vagyok, mert emlékeim szerint a Delfinek szigete kimondottan jó élmény volt, a Randevú a Rámávalt untam, míg az A város és a csillagok jobbára elvarázsolt… Jobbára.

Most meg itt van ez a katasztrófa történet, a holdon porba süllyedt turista busz, vagy hajó, vagy mi utasainak a kiszabadításáról. Ez elvileg egy váltakozó ritmusú sztori, mint minden ilyen, azaz bent lassú, kint gyors. Ez kint is lassú. Vagy legalább is sokkal lassabb, mint kéne. Engem meg a technikai részletek, valahogy nem kötnek le… én nem gondolkodtam el, hogy hogy viselkedne egy a porba temetett jármű, hogy hogy lehet azt kiszedni egy lényegében vízként viselkedő, de sokkal nehezebb anyagból.

A kintből egyedül a sajtó vonalat találtam érdekesnek.

A bent… nos az meg, már az utasok viselkedését, a bezártságot tekintve, nekem tizenkettő egy tucat katasztrófatörténet volt. Valahogy nem fogott meg a kabin hőszabályozásának problematikája…

Nem rossz ez azért. Tényleg. Csak valahogy nekem kissé poros volt… hiába no, az eltelt bő ötven év.

A kötetet a kiadó, a franc se tudja, miért kiegészítette még néhány novellával.

Ezt alapesetben nem igazán szeretem, de most valahogy jól esett. Különösen az Az éden előtt fanyar fricskája nálam vitte a pálmát, ugyanakkor mindazokhoz csatlakoznék, akiknek a szívét melengette az Az út a tengerhez hangulata, ami lássuk be nagyon kilógott a kötetből. Viszont volt olyan jó olvasni, mint az A város és csillagokat, ami annak idején elringatta a fantáziám.