Bevallom, ezt a könyvet csak azért vettem le a polcról, mert az író neve ismerősen csengett. Mintha filmek főcímében hallotta volna, hogy: írta és rendezte. Vagy valami hasonló. De egy film sem jutott eszembe vele kapcsolatban. Azóta megnéztem az IMDB adatbázisát… ha volt ilyen emlékem, akkor az csak a Háború és béke (1956) forgatókönyv írójaként lehetett.

Azaz nagy valószínűséggel soha nem láttam semmit, ami Mario Soldati keze nyomát viselte. De a filmes „emlék” és a cím, hogy A színész (Európa, 1973) megszólított, hát elolvastam.

Ráadásul a fülszöveg izgalmas, szórakoztató cselekményt ígért, tragikus házasságot, meg krimiszerű élményt is ígért…

Furcsa regény ez.

Egy öregedő rendező meséje egy öreg színészről, vagyis inkább egy öreg, egykor sikeres, és a sikerei csúcsán visszavonult ripacsról. Mert a főhős, Melchiorri nem más, mint ripacs. Nem csak a színpadon, a filmben, de az életben is.

Az az igazság, hogy már a felvezetést olvasva, azaz a főhős színre lépése előtt már untam az egészet. Ami a noirban Bogarttal működik, már hogy a narrátor egyszerre van jelen a filmben és egyszerre mesél, az itt valahogy nem az igazi. Pedig tényleg ugyanúgy kezd, a mesélő tart valahonnan valahová, közben hangulatot fest, amolyan apokaliptikus hangulatot fest, mintha az őt körülvevő világ a változással, lassan, de biztosan haladna a szétesés felé. És akkor megjelenik a történet hőse…

Különben ez így összefoglalva sokkal jobban működik, mint ahogy sikerült megírni. Ha jobban belegondolok, akkor filmen még tetszene is a személytelen repülőtér a feltűnő figurával, az éjszakai Róma, ami már nem az, ami volt… de olvasva inkább unalmas.

Szóval előkerül a történet hőse, Melchiorri, és segítséget kér…

Ezzel bele is csöppenünk egy furcsa szerelmi sokszögbe a színésszel, a szerencsejáték függő feleségével, a kettős életet élő szobalánnyal (aki jobb esetben szerető is lehetne, de itt csak a vágy tárgya), meg a szobalány szeretőjével, aki egyébként a család barátja…

Szép lassan kirajzolódik egy játszmákkal tarkított történet, amelyet nem, hogy a szereplők, de a mesélő sem lát át.

Haladunk egy tragikus végkifejlet felé, és csak tippelgetünk a túlbonyolított események láttán, hogy ki lesz az áldozat, vagy ki mennyire lesz vesztese ennek a történetnek.

…és a befejezés…

Nem old meg semmit. Csak a megoldatlan rejtélyt hagyja meg az olvasóban. Végképp nem tudjuk, hogy mi volt igaz, és mi volt hamis ebben a történetben. A szobalány meghal. Elvileg. Balesetben. A feleség eltűnik. A barát zsaroló lesz… szóval lenne itt mit tisztázni, de a mesélő nem teszi. Elsétál…

Csak egy valami biztos, hogy meséjének központi figurája, a színész, egyszerűen csak: egy megvénült ripacs.

...és az az érzésem, hogy ez a nyögvenyelős történet filmen, főleg fekete-fehérben... működne.

Megvallom, engem nem győzött meg, hogy még akarjak valamit Soldatitól olvasni.