Szerintem már soha sem leszek jó olvasója Szabó Magdának. Ha belekezdek egy általam még nem ismert történetébe, akkor először is elzárom a késeket. Biztos, ami biztos.

Kicsit félretéve a technikai (már az történetformálási, írási technikát értem ez alatt) tudását, számomra megdöbbentő az az esszenciális keserűség, amivel nála a felnőtt regényekben találkozom. Persze nem sokat tudok az írónőről, de remélem sikerült kiírni magából a traumákat, különben nehéz lehetett neki megmaradni önmagával egy szobában.

Itt van például a Katalin utca (Szépirodalmi, 1973).

Gyanútlan olvasóként vettem kézbe… Na jó, annyira nem voltam gyanútlan, meglehetősen sok molyos értékelést olvastam el. Pedig nem szoktam, de Szabó Magda esetében nem árt előre tudni, hogy savval, vagy lúggal önti le az olvasót. Mert valamit a szeme közé löttyint az biztos, mint ahogy az is, hogy ami az olvasóra borított kancsóban van az nem víz.

Szóval a Katalin utcáról, annyit tudtam, hogy ifjúság, meg visszavágyódás, némileg szerelem, meg tragédia, meg… allegória. Mert mindenkinek megvan a maga Katalin utcája.

Mind írtam volt mesteri szerkesztésű regény ez, bár az olyan gyanútlan olvasó az elején kapkodja a fejét, hogy ki kicsoda, de aztán csak-csak kiderül, hogy a történet három családról, pontosabban négy emberről szól.

Irén, Blanka, Bálint és Henriett.

Irént kell (vagy csak kellene) szeretnünk. A józan, racionális Irént, az áldozatot az önfeláldozót.

Blankát az ösztönlényt, kaptuk gyűlölni. Pedig nem kéne…

Henriett… nos Henriett az olvasó túlvilági kalauza, értelmetlen és tragikus halála miatt, őt kaptuk sajnálni. Belőle bármi lehetett volna… ha nem akkor és nem ott. Egyébként ő valahogy kívülálló volt.

…és Bálint a józan, megfontolt, majd kiégett Bálint. Ő a létével megrontó férfi… aki nem tehet semmiről, mégis mindenért felelős.

Lehet-e a keserűségre – kérdeztem a molyon a könyv elolvasása után – öt csillagot adni? És azt válaszoltam, hogy lehet, de én nem fogok.

Nem tudok mit kezdeni ugyanis ezzel a nagymértékű visszavágyódással a gyerekkorba. Nem tudok mit kezdeni a sorok között megbújó „mi lett volna, ha…”-val. Nem tudok mit kezdeni a körülmények, a történelem hibáztatásával.

Nem tartom a gyerekként is felnőtt Irént, mártírnak.

Nem tartom a felnőttként is gyerek Blankát, gonosznak.

Azt hiszem, Bálintot, a történelem viharában elkallódott Bálintot értem. Henriett halála az ő vesztesége. Beszorult a három gyereklány, majd nő közé, és akit választott volna, azt nem választhatta.

De nekünk – az írónő szándéka szerint – az önfeláldozó Irént kéne szeretnünk. Hát nem!

Szóval, Katalin utca. Az elveszett ifjúság regénye. Az elveszett illúzióké. A visszavágyódásé… A megbocsájtásé (?), mert

...minden embernek csak olyan valaki juta az életében, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában.

Technikailag remekmű. Bármennyire is fel akartam adni az elején, annyira elvesztem térben is időben az elején. …és csak remélni tudom, hogy a megírása gyógyír volt Irénnek Szabó Magdának.