Kezdem onnan, hogy a hetvenes években, legalább is nekünk, volt hét közbeni mozi matiné. Iskolás bérlet. Öt, vagy talán tíz film ősszel, és ugyanannyi tavasszal. Talán szerdánként, de ez lényegtelen. Ennek az ifjúsági filmválogatásnak rendszeresen része volt például a nemrég emlegetett Fej nélküli lovas című szovjet western… is.
Ugyancsak rendszeres szovjet eposz volt Eisenstein klasszikusa a Csud-tavi csatáról (1242 április 5.), amelyben Alekszandr Jaroszlavics Nyevszkij (azaz I. Sándor), a későbbi nagyfejedelem, pépesre veri a Teuton lovagokat. A gyengébben felszerelt, de kb kétszeres túlerőben lévő csapataival. Bevallom ezt a filmet a komor képei miatt elég sokáig utáltam. Leszámítva a csatát… Aztán valahogy megszoktam, sőt meg is kedveltem, és elolvastam a regényt is, Vaszilij Grigorjevics Jan könyvét, ami magyarul ugyanazt a címet kapta, mint a film: A jégmezők lovagja (Móra, 1958).
Meg kell mondanom, hogy a magyar cím, mint a könyv, mind a film tekintetében jobb. Az Alexander Nyevszkij pont annyira lelkesítette volna a magyar nézőt, mint amennyire az Az ifjú parancsnok a magyar olvasót. Jobban jártunk az A jégmezők lovagjával, bárkinek is köszönhetjük.
Amikor eljutottam addig, hogy a könyvet olvassam, kamaszként, megvett. Koránt sem volt olyan komor, olyan heroikus ugyan, mint a film, és pont ezért talán jobban is tetszett.
Amolyan sztárcsinálós történet, azaz hogyan lesz némi kaland által az ifjú hercegecskéből nagyszerű államférfi.
Van benne küzdelem, ármány és árulás, belülről fakadó nemesség, heroizmus, azaz a haza védelme a külső ellenséggel szemben. És a végén ott a csata. Az ifjú Alexander pont olyan, mint Magilla gorilla: erős, ügyes, a feje sem üres. És ami még becsülendő, nincs a történetben túl sok nyáladzás a csajokkal. Ami kiskamaszként, még olyan izé…
És ugye ott a Dávid és Góliát párhuzam, hiszen a lovagok amolyan mozgó erődnek számítottak a maguk idejében. Azt meg akkor még nem tudtam, hogy az oroszok kétszer annyian voltak...
Szóval ötcsillagos.
Na, az ilyet bátorság felnőtt fejjel elővenni. Újraolvasni.
Mert olyankor egyből előjön a kritikus én, az ember meglátja az olyan hibákat, amiket kamaszként nem. És általában szóvá is teszi.
Most azt a részt ne is feszegessük, hogy I. Sándor tényleg olyan bölcs és nemes volt-e az életben, mint a regényben (valószínűleg nem annyira), de egy regényhősnek nem árt, ha idealizálják. Az általában akkor hátrányos, megy hányásos, ha mindezt egy történész teszi, szakipari munkája során. [Az ilyen ne nevezzük tudományosnak.]
A regény meg kompakt, mint egy Allister Mclane regény, mondhatni nőmentes, heroikus, olvasmányos (azaz megfelelő a ritmusa) azaz felnőttként is szerethető, olvasható, szórakoztató.
Ne is fecséreljek ere több szót.
Maradt, ami volt egy ötcsillagos történelmi romantikus kalandregény. Egy regényes életrajz. Amivel kapcsolatban csak azt sajnálom, hogy 1982 óta senki sem érzett késztetést arra, hogy kiadja.
...és aki nosztalgiázni akarna, itt egy részlet a filmből:
