Tudom, többek szerint az olvasmányaimban túlteng a krimi, ami valószínűleg igaz is, de ha az olvasmányválasztásnak az az alapja, hogy mitől szabadulnak meg az emberek, akkor törvényszerű, hogy az „olcsónak titulált” műfajok közül lesz nagyobb a választék.

De nem csak a krimik kerülnek lapátra könnyebben, hanem az oroszok is. Mert az orosz szerzőt még mindig illik nem szeretni. Lev Tolsztoj meg orosz. Hiba világklasszik, akkor is csak egy orosz.

Nemrég például Kreutzer-szonáta (Magyar Helikon, 1978) három példánya is ott volt a nyitott könyvszekrényben, hát persze, hogy a legfrissebb kiadást hoztam el.

Bár, meg kell jegyeznem, hogy az Európa 2012-ben egy olyan kötetet adott ki, ami irodalomtörténetileg, meg úgy egyébként is érdekes, hiszen Tolsztoj művét összepárosította Szofja Tolsztaja válaszával… No, de ne arról beszéljek, amit nem olvastam.

Nem titok, hogy a klasszikus műveltségem fehér foltja között ott van Tolsztoj is. Valahogy eddig nem éreztem a késztetést… és azt gondoltam, hogy Leo bácsi csak emberölésre is alkalmas terjedelmű műveket követett el, és valahogy nem éreztem kedvet a több száz oldalon hömpölygő melankolikus orosz életérzéshez. Aztán a múltkor a Hadzsi Murat meggyőzött, hogy Tolsztojt olvasni jó. Ráadásul a Kreutzer-szonáta meg benne van az 1001-es listában… meg egyszer valami olyast is olvastam róla, hogy megrengette Oroszországot. Már annak idején.

Meg olyat is olvastam, hogy ebben a regényben az a jó, hogy mindenki mást talál benne… meg, hogy sokan ennek hatására tettek szüzességi fogadalmat… Mondjuk szerintem csak beszartak a szifilisz esélyétől, olyan hatásosan fenyegetőzik vele a mester.

Próbálom, nem sarkosan megfogalmazni, hogy szerintem ez a könyv technikailag zseniális, de…

Mert aki már volt féltékeny, az tudja, hogy az az őrület pont ilyen. Intenzív, logikátlanul logikus, felemésztő...

De van ugye, az a bizonyos "de".

Mert készséggel elhiszem, hogy a végtelen vonatozás közben elmesélt féltékenységi dráma, a maga nyílt szexualitásával az 1800-as évek végén még akár forradalmi is lehetett, de az azt átszövő világnézet… az borzalmasan poshadt. Nem mondom, ha irónia lenne, ha Tolsztoj karikírozna… akkor biztosan rajonganék a könyvért, de komolyan gondolja, hogy: Minden nő kurva, és minden férfi disznó.

Így meg számomra a hatvan éves Tolsztoj egy briliáns technikával író vén hülye.
Értem én, hogy valahogy ki kellett írnia magából a pocsék házasságot. Az egymás idegeit ölő, időnként kibékülő, de megbékélni soha nem tudó, se vele, se nélküle kapcsolatot. De mindezt a korra, a szexualitásra fogni… vicces lenne, ha az egész nem egy elmebaj, egy féltékenységből elkövetett gyilkosság története lenne.

Ez a kisregény nem más, mint egy indulatsűrítmény.

És technikailag bármennyire is bravúros, engem elidegenített magától. Én ebben nem látok szerelmet. Én ebben nem látok osztálykritikát. Én ebben csak az elmebajt, és némi a házassággal és a szexualitással kapcsolatos cinizmust vélek felfedezni.

Erkölcsi útmutatást végképp nem. Azok se voltak normálisak, akik ennek a műnek hatására szüzességi fogadalmat tettek anno, mert az a hír járja, hogy sokan így tettek. Marhák!

Nem szeretem regényke.

De Tolsztaja válaszregényéhez kétségtelenül kedvet csinált.