Sokszor álmodozunk arról (úgy gondolom, hogy ezzel nem vagyok egyedül), hogy a világnak még van egy olyan sarka, ahol az értelem és az érzelem egyaránt fontos. Ahol a lelassul az idő, ahol bonyolult kérdésekre nem az egyszerű választ keresik. Ahol a gondolkodás, a saját gondolatok helyett, nem mémek, nem szirupos idézetek közvetítik facebook bejegyzésként (twitter, tumblr… vagy éppen mi az aktuális és divatos közösségi oldal) véleményünket a világról.

Hibáztathatnám ezért a "rohanó világot", a technikát, azaz az internetet, de be kell látni, hogy ez az érzés nem új, csak az érzelmeket az értelem fölé helyező közvetítő technika változik. Vannak, akik az emberiség ilyen korszakait (igen, ezek korszakok), amolyan haláltáncnak látják, láttatják. Haláltáncnak, amivel szemben az egyetlen lehetőség a menekülés a kivonulás valami eldugott helyre távol a civilizációtól. …vagy legalább a közvetítő forrásoktól vágják el tudatosan magukat.

Kidobják a tévét, elzárkóznak a közösségi médiától, elhagyják a várost, hogy azt a kultúrát ápolják csak, amit érdemesnek, értékesnek tartanak.

De még azok is, akik ezt a radikális lépést nem teszik meg álmodoznak arról, hogy van egy hely, egy távoli sziget, egy eldugott völgy, egy kolostor, ahol erre lehetőségük lenne. Egy fehér folt a térképen, ahol a pusztuló világ értékeit meg lehetne menteni…

Nem új a gondolat, nem új az érzés, csak a fehér foltokból van egyre kevesebb.

1933-ban James Hilton figyelemre méltó utópiát tett közé, ami magyarul az A kék hold völgye (Kozmosz, 1984) címen jelent meg Déry Tibor fordításában, először 1936-ban.

A történet valahol Indiában kezdődik, amikor peshwari zavargás során, Baskulból, egy fehéreket evakuáló repülőgépet eltérítenek. Fehéreket, írok, bár az európai szó jobban illenék ide, még akkor is, ha a repülő négy utasa közül egy amerikai. A társaság vegyes. Két angol tiszt, akik diplomáciai szolgálatot látnak el konzuli minőségben, egy angol hittérítő nő, és a már emlegetett amerikai „üzletember”.

A repülőgép Tibetben köt ki, ahol a pilóta meghal, de hőseink szerencsésen egy különös láma kolostorban kapnak menedéket…

A regény, a négy utasból, elsősorban a némileg furcsa, megkeseredett, lírikus alkatú, szemlélődő Hugh Conwayt követi… Ő az, aki elsőként betekintést nyer a kolostor életében, rajta keresztül ismerjük meg a kolostor létének igazi célját, és a hosszú életű lámáinak titkát…

Ezt a fehér foltot, ami célja az ismert világ pusztulása során, mint afféle kulturális Nóé bárkája, átmenteni az egyetemes értékeket, megőrizni a feledésre ítélt tudást.

Persze, mint minden ilyen regénybe kell egy szál, egy furcsa ok, ami miatt a történet az olvasó elé kerül. Ami rejtélyessé és hihetővé teszi, különben pont olyan hihetetlen lenne, mint a legenda az emberről, aki azt álmodta, hogy lefejezik, és a rémálomtól ijedtében szörnyethalt… még alvás közben.

Hilton tökéletesen ráérzett az őt körülvevő világra, a kezdődő gazdasági válságra, a levegőben lógó újabb világégésre, és erre egy álmot kínált az olvasónak, ami a mai szemmel kissé lassú, melankolikus, és túl sokat időzik Conway lelkiállapotának a leírásával.

De még ma is, amikorra elvileg eltűntek a fehér foltok tud reményt adni, hogy a világ, ha bele is fullad a saját sekélyességébe, van remény, hogy ne egy újabb középkor köszöntsön be, hogy lehetnek olyanok, akik az értékeket őrzik…

Kell ehhez a kis könyvhöz egy lelkiállapot, de megéri elolvasni.

Azt hiszem most kéne lezárásként egy Coelho, vagy Oravecz Nóra idézet… vagy legalább egy Tibi atya.