Mert cseh. Valójában ennyi minden kellett ahhoz, hogy meggyőzzem magam arról, hogy ezt a szakadt védőborítós könyvet el kell hoznom a nyitott könyvespolcról. A szerző neve semmit nem mondott, a címe nem volt érdekes, és a fülszöveg… valami vörös farkat sejtetett. Holott…

Holott, ha tudom, hogy Vladislav Vančura bizony nem értem meg a kommunista Csehszlovákiát, már kevésbé vagyok előítéletes, még akkor is, ha bizony ott van vörös szál ebben a könyvben. De ugye, ha a történet egy jelentős része az I. világháborúban és az orosz hadifogságban játszódik, akkor ez szinte elkerülhetetlen. Lássuk be, 1945 előtt más volt a csengése a munkásmozgalmak eszméinek.

...és azt se hallgassam el, hogy Vančura munkásságának a Gestapo vetett véget…

Szóval kézbe vettem ezt a szakadt borítós, könyvet, aminek a címe a semmitmondó Három folyó (Európa, 1964) és félve vágtam neki, mert valahogy nem bízom kelet-európai fejlődésregényekben, főleg, ha a fülszöveg a parasztból lett értelmiségi kifejezést használja.

Lényeg, hogy belevágtam. Fizikailag először a negyvenedik oldal magasságában is, mert bíz a kötet, bármily megviselt is a védőborítója részben felvágatlan maradt.

Tehát a történet hőse egy nyakas paraszt legkisebb gyermeke, Jan Kostka… meg azért a nyakas paraszt is. Meg egy Černohus nevű cigány… meg a trónörökös… ja és egy jóságos orvos is… hogy az orosz agitátorról ne is beszéljek…

Azért érdekes, hogy ezek a csehek, akiket nem illet senki a rebellis jelzővel, nem egy szarozós társaság. Célzok itt elsősorban a defenesztráció [más emberek ablakból való kidobása], kedélyes népszokására… Mert, hogy itt van ez a Kostka nevű gazda, az apa, Emanuel (nem betyár, csak egyszerű gazdálkodó), aki menetrendszerűen húz ujjat a szomszédjával, aki nem mellesleg a Monarchia trónörököse. És időnként (ha senki nem látja) ez az idősebb Kostka előszeretettel veri az uradalmi erdészeket, meg a csendőröket…

[És persze ott vannak ugye Jirašek chodjai is. Ők tavaly voltak terítéken.]

Elkalandoztam. Szóval van itt ez a nyakas paraszt, meg a három fia, és a legkisebb életét kíséri végig az olvasó, amúgy el-elkalandozva, minta csak valami korcsma asztalánál mesélné Vančura azokat a szörnyűségeket, amik az ő szájából, ha szörnyűségek is, mégsem afféle világtragédiák, mert az élet rendje, hogy egyszer csak meghal, aki megszületik, addig meg él, ahogy megírták neki. Néha boldog, néha szomorú. Néha jól megy a sora, néha küszködik…

Egyszóval él.

Tanul. Oszt vagy megérti a neki kirótt leckét, vagy nem.

Igen, ez egy fejlődésregény. Ha a végkifejlet nem is olyan, mint számítanánk...

Igen, ez egy mese a nyakas paraszt legkisebb fiáról, aki elindul, hogy egy osztállyal feljebb lépjen. Hogy értelmiségivé váljon… hogy orvos legyen, vagy művész… csak aztán bekopog az ablakon az első világháború… minimum egy féltéglával.

Bár a fülszöveg filmszerű pergést ígér… ez a film nem pereg. Hömpölyög, ahogy a folyó, amikor a síkságra ér. Hömpölyög, ahogy a történelem.

Vančura szereti a hőseit, az életet… és, ha az ember ráhangolódik erre a lassú folyású ritmusra, akkor hirtelen szeretni kezdi Vančurát. Mert jó… mert borzalmas időkről tud úgy írni, hogy az olvasó érzi a szavak, a történet súlyát, mégis képes elmosolyodni az életszereteten. Vančura nem akar elborzasztani.

Arra ott az élet.

Ha véletlenül valakinek a kezébe akad, én azt mondom, bátran vágjon bele. Főleg, ha szereti a cseh szerzőket (vagy ha nem ismeri), mert Vančura, ha nem is olyan kacagtató, mint Hašek, de van olyan emberi.

ps.: A hadifogság feldolgozása nem egyszerű mennyivel más a hazai megrázó hadifogoly történet ugyanebből az időből... mármint Markovits Rodion Szibériai garnizonja.