Nem is tudom, hogy miért van az, hogy a Magvető Albatrosz sorozata úgy él bennem, mint krimisorozat, holott kaptak benne helyet a krimik mellett, különféle kalandregények is. De valamiért ezeket annak idején valamiért félreraktam.

Az egyik ilyen sokszor félrerakott könyv [annyira sokszor, hogy emlékszem a borítójára, és nagyon, de nagyon nem fogott meg], Jan de Hartog Stella (Magvető – Albatrosz könyvek, 1966) című regénye.

Mondjuk a fülszöveg sem győzött meg. Zavarosra sikeredett, no.

Tulajdonképpen most is azért kezdtem el olvasni, mert az érdekelt, hogy jók voltak-e a megérzéseim. Már, hogy ez nekem nem jönne be.

És akkor elkezdtem olvasni ezt a valamit, amiről nem tudtam eldönteni, hogy mit várjak. Hogy kalandregény lesz, krimi, vagy valami más…

És a huszadik oldal magasságában azt éreztem, hogy én ezt vagy olvastam, vagy láttam. Persze ilyenkor jön a nyomozás, hogy ezzel a címmel, vagy a szereplők nevével esetleg... Feltúrtam az IMDB-t mire megtaláltam, hogy ugyan nem Stella címmel, de láttam egy a műből készült erősen noire filmet. Méghozzá a Dunán, a Sophia Loren életműsorozatban…

Ez z emlék pont elég volt ahhoz, hogy ráhangolódjak a könyvre és kellemesen csalódjak.

A katyvaszos fülszöveg helyett, igyekszem spoiler mentesen vázolni a lényeget, és nem lelőni a poént. Tehát: a történet a megtorpedózott hajókat kimentő vontatók egyik holland kapitányáról szól. Megérkezik az angliai Westportba az állomás helyére, és szép lassan kialakul közte a vonatókra vadászó német tengeralattjáró parancsnoka között egy furcsa viszony egy furcsa párbaj. Ez egyébként sokban emlékeztet az első világháborús légi csatákról szóló történetekre.

Persze az alapvető erkölcsi kérdés, hogy a vontatóhajónak amolyan „vöröskeresztes” fegyvertelen küldetésűnek, vagy harcoló félnek kell-e lennie?

Passzívan vagy aktívan?

Miközben a párbaj zajlik, hősünk megismerkedik egy másik kapitányon keresztül Stellával, akit egy kulccsal gyakorlatilag megörököl. És Stella, a szerelem, a nyugalom, de az is lehet, hogy a halál angyala, mert hősünk már negyedik tulajdonosa a lakásnak.

És az olvasó próbálja megfejteni Stella szerepét… mert még akár… vagy… lehet.

Hartog csak eléri, hogy végig bizonytalanságban maradjon az olvasó, a párbaj kimenetelével, Stella szerepével kapcsolatban.

Nem nem mondom meg, hogy mi a vége, abban igaza van a fülszövegnek, hogy tényleg csak az utolsó oldalakon derül ki, max az tudhatja előre, aki emlékszik a filmre. Mellesleg Loren sokkal szebb Stella, mint a könyv hősnője, de ugye a filmben a kapitány is kanadai, nem egy sajtfejű holland.

Lényeg, hogy így, noireként olvasva, zseniális.

Sötét, sejtelmes, rémisztő… igazából az olyan szerzőkhöz áll közel, mint Poe mester, vagy a keserű Briece. Nem olyan játékos, mint Dahl, vagy Thurber, de ez a mese bizony meghökkentő. Aki az ilyen történeteket szereti, annak érdemes elővenni…