A sokat és olcsón olvasni célkitűzés legjobb beszerzési forrása a nyitott könyvespolc. [Tudom, a könyvtár is lehetne alternatíva, de ott túl nagy a választék, és időre kell olvasni.] Itt meg viszek, hozok, és nem veszek el a választékban, így néha olyan könyveket is elolvasok, amit amúgy a kezembe se vennék… és a legtöbbször kiderül, hogy hiba lenne.

Például magamtól a kezembe nem vettem volna egy nevű író könyvét, hogy Jean-René Huguenin a kezembe nem vettem volna, mert ki is az tulajdonképpen. Nem hallottam róla, nem szimpatikus a neve… és különben is.

Annyira nem rajongok a francia szerzőkért.

Szóval itt van ez a jóember, akinek még csak ki sem tudom ejteni a nevét, de a szűkös választék rávett, hogy magamhoz vegyem a Kegyetlen part (Magvető, 1970) című regényét. Az elsőt és az egyetlent, mivel huszonhat évesen autóbalesetben elhunyt.

Írják róla, hogy veszett nagy tehetség volt.

Nos, ez az első és egyetlen regénye engem sokkal jobban meghökkentett, mint lenyűgözött. Na jó, talán nyomasztott is. Mondjuk szeretni, nem fogom soha. Lassan is haladtam vele…

Állandóan összezavart. Amikor azt hittem értem, mindig kiderült, hogy félreértem. …vagy mégsem. Mert a szerző meghagyja, hogy mindenki azt higgyen, amit akar és még az ellenkezőjét is.

Látszólag egyszerű a történet… mondhatnám, de máris belezavarodtam, holott még el sem kezdtem.

Persze semmi köze ahhoz, amit az ember (azaz én) a cím alapján vár. Egy fia légiós, vagy mocsári láz sem volt benne. Hullák meg… Na azok sem. Csak bonyolult kapcsolatok.

Mert minek írjam le azt, ami ott van a fülszövegben? …és minek árulnám el azt, ami nincs?

Tényleg azon gondolkodik az ember szinte végig, hogy Anna és Oliver között csak testvéri kapcsolat van, vagy több?

Hogy ez most egy tiltott szerelem, vagy csak erős kapocs?

Hogy mi ebben az egészben a szerepe az idősebb lánytestvérnek, Berthának?

Utolsó nyár, aminek a múlásával egy új korszak kezdődik a felnőtt lét korszaka. És ezt a változást, ezt az elmúlást, nagyszerű tájleírásokkal, hangulatképekkel festi le az olvasónak Huguenin.

Ha nem tudnám, hogy francia, azt gondolnám, hogy Kelet-Európai. Tulajdonképpen mindent beleír ebbe a regénybe, amitől simán lehetne orosz. Mondjuk, a nagy oroszokat sem szeretem, pont ezért… néha ugyan történik valami, de leginkább csak a főhős szenved, vagy a táj fejezi ki, hogy a főhős szenved.

Meg én is. De én olvasóként.

Mindezek ellenére nem bánom, hogy összehozott ezzel a regénnyel a sors, mert a zsenialitását el kell ismernem. De szerencsére szeretnem nem kell.