Felnőttként mesét olvasni, és nem felolvasni, valamely lurkónak, az a tevékenység, amire sokan felhúzzák a szemöldöküket. Holott a mese, az nem - kizárólagos - gyerek műfaj. Szerintem.

Úgy gondolom, hogy e blog olvasóinak nem jelent újdonságot, hogy egyik nagy kedvencem a hazai regényírók között Kolozsvári Grandpierre Emil, akit nem tartok unikumnak, egyszerűen szeretem, ahogy a történeteit szövi. Sokáig azt hittem, ez a vonzódás annak köszönhető, ahogy egy éji órán, valamely rádióadón Kézdy György felolvasta az Egy potenciavadász feljegyzései című kisregényt... (azóta olvasás közben nekem ő narrál Kolozsvárinál) pedig nem. Kora gyermekkorom kedvenc filmje, Kopjás Dani históriája, az A törökfejes kopja is Kolozsvári tollát dicséri.

És ha már népi hősök, hát bizony ott van Kolozsvári meséje az A csillagszemű (Szépirodalmi, 1963).

Kicsi Jankó, azaz az új Csillagszemű Juhász története. Nekem leginkább stílusgyakorlatnak tűnik, amibe rengeteg mindent bele lehet magyarázni. Már azon túl, hogy népies mese. Mert azt a legkönnyebb meglátni benne.

De ugye a mesékkel, nem árt vigyázni, mert a mesék tanítani akarnak. Példát mutatni. Kimondani a kimondhatatlant. Álruhába öltöztetni az igazságot, a reményt.

A mesében a rossz mindig elnyeri méltó büntetését, a jó a jutalmát.

Véletlen-e, hogy az ötvenes években Kolozsvári is a népmesei hősök, a szegény ember legkisebb fia, és az árva legény figurájához nyúl. Véletlen-e hogy olyan időszakba helyezi őket, amikor nem csak az urak sanyarították a nép életét, de még a pogány is? Diktatúrákban szokás ily mesékkel tartani a reményt a reményvesztettekben.

Érezte ezt a fülszöveg írója ezért is zárta azzal az orbitális brosúra fordulattal, az ismertetőt….

Kolozsvári népi hőseiben az a jó, hogy bár átlépik a saját árnyékukat, de nem tolják túl. Pont olyan szinten maradnak meg „legendának” hogy az hihető legyen a ma emberének is, aki pedig, a regény olvasta előtt még nem is hallott róluk.

Nem a történet folyása (azaz, nem a „mi”) a különleges (az egyébként sokat merít Lúdas Matyi történetéből), hanem Kolozsvári mesélése (a hogyan).

Megragad, elringat.

És persze közben jól adagoltan olyan közhelyeket süt el, ami akkor és ott mély bölcsességnek tűnik, de legalábbis, bólogatásra készteti az olvasót.

Ami számomra a történetben furcsa, hogy a király sem az élő, sem a holt valahogy szóba sem kerül, bár annyi talán megemlíttetik az elején, hogy akkor már tíz éve volt halott Mátyás. Halkan jegyzem meg ezt akkoriban sokan hallgatták volna szívesen, már hogy meghalt Mátyás, csak ők egy másik Mátyás halálát várták, nem Hunyadiét. De ahogy Mátyás után nem sírnak a népek a regényben úgy nem kerül említésre II. Ulászló. Hiába no, a végeken a király, szinte csak legenda…

Van viszont egy gonosz, és telhetetlen Ambrus püspök, és egy jóravaló nemes Darkóczy Kristóf… aki azért nem sok vizet zavar.

De az igazi csörtét, mint Lúdas Matyi Döbrögivel, a mi Jankónk vívja a püspökkel.

Még egy megjegyzés, Kicsi Jankó nem ám A csillagszemű juhász, hanem Egy csillagszemű juhász, a legendákban a második... mintegy azt sugallva, hogy ha nagy a zsarnokság mindig akadhat egy csillagszemű juhász…

Érdekes, olvasmányos, könnyed. Ha már népiest, történelmit, mesét, vagy inkább legendát akar olvasni az ember.

Érdemes.