Persze a legegyszerűbb az lenne, ha az ember megkérdezné (hiszen még tehetném) magától az írótól, hogy Mondja, kedves Gábor bátyám, már ha nem sérti, hogy így szólítom, nem érzi valahol szörnyűnek, hogy a negyven évvel ezelőtt íródott regénye, napjainkban aktuálisabb, mint húsz éve? Kérdeném ezt az írótól is, meg a rendszerváltás első miniszterelnökének tanácsadójától is.

Nem, nem a csomagolásra gondolok (már nem arra a pártra, amivel akkor egy volt az utunk...), hanem arra, ahogy újra épül, az urambátyám-sógorkoma rendszer, aminek nem kiművelt főkre, hanem beszélő, engedelmes szerszámokra van szüksége, mint arra Czakó Gábor az Iskolavár (Szépirodalmi, 1979) című regényében is céloz.

Számíthatsz a türelmemre; elmondhatom neked még néhányszor, hogy a mi növendékeink az átlagosnál fegyelmezetlenebbek, és ebből következően a tanulásban is szerényebb eredményekre képesek. Ehhez mért bánásmódot igényelnek. Az élet viszont kegyetlen: egyre fegyelmezettebb, egyre magasabb képzettségű munkaerőt kíván tőlünk. Munkaerőt, érted? A miénk egy lényegében lezárt iskolatípus. Mi nem továbbtanulásra, hanem közvetlenül az életre neveljük a tanítványainkat.

Meg megkérdezném persze arról is, hogy vajon miért nem ért meg ez a regény kettőnél több kiadást, hiszen nem véletlenül került bele Tarján 303-as listájába. Tényleg ott a helye.

Persze ezek költői kérdések, mert megvan a magam válasza, a regényről, amit ha én lennék a regnáló hatalom… hát nem is tudom, hogy eltüntetném, vagy kötelezővé tenném.

Maga a regény úgy tizenkét óra története.
Egy vidéki, bentlakásos szakiskola fél napja. Ebbe a fél napba belefér egy kétes sikerű diáklázadás, egy „forrófejű” új tanár beállítása a sorba…

A regény tulajdonképpeni főszereplője az új tanár [aki feltehetőleg nem véletlenül kapta az ország legendáshírű pedagógusárnak a nevét] Karácsony Sándor. Friss diplomás, tele reform ötlettel… szembetalálja magát egy zsarnok igazgatóval (megfelelő párt és családi összeköttetésekkel a háttérben) és egy fásult tantestülettel. Meg egy iskolai botránnyal, aminek a lényege, hogy a diákok demokráciát akarnak, és valódi kérdésekről beszélni a diákparlamenben…

Ez a korszakra egyébként különösen jellemző téma. Az egyszerűség kedvéért két filmet említenék, amik talán korszakhatárok is [nekem mindenképpen], az egyik a szintén 1976-os Pókfoci, a másik az 1980-as Ballagás.

Tulajdonképpen mind ’68, meg az ÚGM rövid, és keserű története… kis győzelmek mellett lényegében semmi nem változik, csak vidámabb lesz a barakk. Másképp hívják a főnököt, demokratikusabb lesz a látszat, de lényegében minden marad a régiben. A bukott vezetőket érdemeik elismerése mellett más beosztásba helyezik, oszt jó napot. Nincs ezen mit szépíteni, ma sincs másképp. Néha meg kell hajolni a népakarat előtt, de az is csak vezéráldozat.

Én, aki ezeknek a „harcoknak” koromnál fogva inkább csak a hasznát ( a nagyobb vidámságot) élveztem, nem tudom szeretni ezt a regényt.

Persze elismerem, hogy Czakó nagyon jól építette fel. Végig fenntartotta a figyelmem. Néha lazított a ritmuson, néha feszesebbre húzta, néha egy kis humort csempészett bele, hogy ne lankandjék az olvasási kedv.

De olyan mértékben nem foglal állást, hogy az már bosszantó. De ez nem látlelet. Nem korrajz. Nem a hibákra hívja fel a figyelmet, hanem inkább mentegeti a hibázókat, hogy azért az nem úgy van… Mindenkit felment, és a végén mindenki kompromisszumot köt.

Csak a barakk lesz vidámabb, de attól még mindenki marad, aki volt.

…és úgy tűnik, hogy Czakó Gábor szerint ez az élet rendje.

Ezért mondtam, hogy, ha én lennék a hatalom, ezt a könyvet kötelező olvasmánnyá tenném, hogy tanulja meg mindenki még idejében, hogy

F Ö L Ö S L E G E S  U G R Á L N I!

Persze lehet, hogy ő mást akart írni, de én bizony ezt olvastam… harminckilenc évvel az első kiadás után.