Katonatörténetet sokat hallottunk, olvastunk, meséltünk… Igen én még ahhoz a generációhoz tartozom, akinek néhány sör után előjönnek a bakasztorik… néha nem csak a sajátom.

Olyan élmény ez még békeidőben is, amit az embernek ki kell mesélnie magából. A háborús borzalmakat meg – gondolom én – pláne. Eszem ágában sincs a frontbaka klasszikusokat felsorolni, annyi akad. És most csak azokra gondolok, akiket olvastam, legyen az Hašek, Remarque, vagy Merle… és akkor ragaszkodtam az európai hadszíntérhez, és azokhoz a szerzőkhöz, akik aránylag gyorsan írták meg, amit első kézből tapasztaltak, és akik inkább a túlélni akaró emberről írtak.

És akkor itt van ez a Heinar Kipphardt nevű szudétanémet, meg a két kisregényt tartalmazó kötete, az A pimaszpofájú (Kossuth, 1970). Egyszerűen jó, mondhatnám róla, de azért járjuk kicsit körbe. Két történet a keleti frontról, ahol maga húsz éves Kipphardt is szolgált. Egyértelmű az önéletrajzi ihletettség, különösen akkor, ha azt a maliciózus idézetet is figyelembe veszi az ember, ami a címadó kisregényben bújik meg, a hős apjáról

…hét évvel ezelőtt látta utoljára, mielőtt másodszor is letartóztatták kora hajnalban, a nemzetközileg kedvelt letartóztatási időben…

Szóval Kipphardt visszaemlékezik, feldolgoz, szembenéz… És arról sem árt tudni, hogy itt echte DDR*, azaz keletnémet ihletettségű szembenézésről beszélünk, ami az átlag bakát felmentette, sőt áldozatnak tartotta. Szerencsére Kipphardt ebbe a kényelmes helyzetbe annyira(!) nem merül bele…

Anélkül, hogy a történetek részleteivel untatnék bárkit, hiszen mégis csak jobb elolvasni a könyvet, ez nem a „három” hős elindul legyőzni az ellent típusú háborús mű, ahol a fiatalok és ártatlanok, amikor az útra vállalkoznak, és bizony nem ér mindenki el a célig… hanem a mester és tanítványa típus.

Valószínűleg Kipphardt életében is volt ilyen mester, aki segítette életben maradni…

Mert persze volt szadista, vagy csak éppen "baromarcú" (ezt majd az olvasó dönti el...) altiszt, aki ezt megpróbálta megnehezíteni.

Jobb példa nem jut hirtelen eszembe, mint a Menni vagy meghalni (Rejtő) öreg katona, és pártfogolt kopasz viszonya. Mindent a túlélésért.

Mert a gyávák és a hősök halnak meg először. Az előbbiek, amikor az ellenség támad és elsőként menekülnek, az utóbbiak, amikor rohamra indulnak az ellenség vonalai felé.

Van egy ilyen kissé cinikus, kissé fanyar hangvétele (a humort túlzásnak mondanám, pedig lehet, hogy az) az írásoknak, ami engem megfogott, de amiben éreztem a nagy elődök hangvételét. Talán ez is a kötet egyetlen hátránya, hogy túl sok elődöt éreztem a mesélésben. Valami hiányzott belőle, amitől egyedi lenne. Ilyenkor persze, elgondolkodik az ember (főleg, aki a mű eredeti nyelvét nem beszéli), hogy vajon előnyére vagy hátrányára vált a műnek, a fordítás. Nem tudom, de az biztos, hogy Gergely Erzsébet fordításán nem érződik, hogy a front, a baka lét - elméletileg - mégis csak idegen világ egy nőnek.

Háborús regény van bőven. Ez is csak egy a sok közül. A műfaj kedvelőinek kár lenne kihagyni, ezt a vékony kötetet. Olvasmányos, jó történet az A pimaszpofájú is, és az A tábornok kutyája is. Mondanám, hogy filmre kívánkoznak, de az utóbbiból film is lett…

Kár kihagyni, már ha kézbe kerül.

*DDR (a fiatalok kedvéért) más néven NDK, a II. Világégés után létrejött Német Demokratikus Köztársaság nevű szocialista vezetésű állam. Ők voltak a keletnémetek.