A Blog indulása óta (ami még egy éve sincs) ez a negyedik Kolozsvári kötet, amit olvastam. Szóval olvasgatom Kolozsvári Grandpierre Emil életművét. Na, nem tematikusan, csak úgy ahogy hozzájutok. És motoszkál bennem az érzés… hogy baromi szerencsém volt és pont a legjobb írásokkal kezdtem, így egy-egy gyengébb mű [még, ha bosszant is], de nem veszi el a kedvem az újabb kötetek kézbevételétől.
Egy biztos a gyűjteményes művektől már fázom. Nem mintha eddig rajongtam volna az antológiákért, novelláskötetekért. Nem lehet egyszerű baleset egy ilyen kötetet szerkeszteni, még akkor talán, ha valami téma köré csoportosulnak a kötet írásai, de amikor egy szerzős a mű, az valószínűleg kín és keserv lehet. Akkor születnek az ilyen, fradi kolbász jellegű kiadványok, mint az A Szeplős Veronika (Magvető, 1982).
[Hogy miét fradi kolbász? Nem, nem azért mert kicsi és vékony. Az a cserkészkolbász. A fradi kolbász, az az izé, amelyik készítője az alapanyagokat a Mindent bele! elv alapján készíti.]
Valamikor Kolozsvári kapcsán azt olvastam (talán Onagy Zoltán tollából), hogy egyszer-egyszer a közepesen nagy író tolla is elsül, meg még valami olyasmit is hozzá tett, hogy Kolozsvári technikájából, stílusából, meseszövéséből bizony lehetne tanulni… Ez a közepesen nagy, amikor először hallottam bosszantott, pedig van benne valami
Én meg itt írok, írok, és közben igyekszem úgy csinálni, mintha lenne mondanivalóm azon túl, hogy az A szeplős Veronika című kötet tele van közepes írásokkal.
Viszont a három kisregény, amivel indul a kötet, különösen a Családon belüli hadműveletek, de még a kissé a Nők apróban hangulatát idéző Hova gurul a boldogság? vagy az Ünnepi futás, mind-mind olyan írás, amiért Kolozsvárit megszerettem. Amikor elsült a tolla. Kortalan gondok, kortalan problémák, hitelesen tolmácsolva… hja, a párkapcsolati ügyekben Kolozsvári olyan otthonosan mozog, mint egy gyakorlott terapeuta.
Aztán jönnek a novellák, a szatírák, a tükörcserepek, az embert a stílusáról… és bár vannak benne jobb, sőt jó írások, az egész együtt valahogy lapos. Túl erős volt a kezdés. [Mondom én, hogy ilyen kötete szerkeszteni szívás lehet. Ha laposan indul, az olvasó (esetleg) félbehagyja, ha erős a kezdet, akkor az azt követő visszaesésen bosszankodik. Nem lennék szerkesztő!]
Egy olyan írás van a kötetben, amiről külön szólni kell. Ez a Fekete bula.Nem, nem azért mert olyan jó, hanem mert annak idején (1964-ben) az MSZMP KB Agitprop osztálya azt írta róla, hogy
Az elbeszélés az ifjúság körében az Antik eclogához hasonló hatást váltott ki, a hírek szerint sokszorosítva terjesztik a paródia címén nihilista életfelfogást terjesztő írást.
Hát erről a művéről sokat hallottam, de most olvastam először. Nem tetszett. Lehet, hogy akkoriban még… de most? Szörnyű. Tudom, hogy a paródiának eszköze a túlzás, de ez már a tűréshatárt közelíti. Az, ami a Burokban szellemes volt, az itt idegesítő. Maximum egy nyelvész jöhet tőle izgalomba. Úgy ötszáz év múlva.
Ha valamikor a kötetet újraolvasom, akkor az az első három kisregény miatt, vagy inkább csak az első három kisregény lesz. A többi nélkül megleszek.
Közben, mire ezt a bejegyzést megírtam túl vagyok a következő könyvön. A következő bejegyzés már a Rómeo, Júlia és a sötétség lesz. Csak még emésztem…