Eltűnődtem. Ez a regény legalább annyira meglepett ez a regény, mint az a Bruce Willis film, a Hatodik érzék, ahol a végén kiderül, hogy ő is meghalt csak éppen nem tudott róla…
Sven Deblanc Heréltek (Európa, 1977 – Modern Könyvtár sorozat) című könyvét már csak azért is elkezdtem, mert halványlila gőzöm sem volt arról, hogy vajon kiket takar ez a megnevezés. Gondoltam, hogy valami… [frászt! Nem gondoltam én semmit!]
Eszembe sem jutott, hogy operáról, vagyis inkább operaénekesekről, azaz a művészetről lesz szó. Persze én is hallottam, hogy egykoron a magas hangjuk megtartása érdekében kiheréltek…
Szóval e kisregény egy szeánsz története. Erre a szeánszra látogat III. Gusztáv svéd király és kegyence Armfeldt báró Stuart Károly Eduardhoz, a brit trónkövetelőhöz. A szeánsz további két résztvevője Marchesi a kor sztárja, a herélt operaénekes és egy bizonyos Broschi lovag…
És várják az alkalmas pillanatot, hogy Károly Eduárd megidézze a föld szellemét. Közben az urak szórakoztatására Marchesi énekel, amíg egy kínos közjáték miatt (Armfeldt báró – ne szépítsük – újgazdag taplóságáról van szó) meg nem sértődik. Ekkor kerül a reflektorfénybe a Broschi lovag, aki megpróbálkozik egy áriával.
Kiderül, hogy az „ismeretlen” lovag valójában a visszavonult, sokak által halottnak gondolt Frainelli, a kasztrált operaénekesek legnagyobb csillaga. Ő az, akivel Delblanc elmondatja, hogy mit is gondol a művészetről.
Farinelli mesél az életéről, a sztárságáról, a sztárságról, meg egy senki által nem ismert bukásáról… Az utóbbiról jutott eszembe, hogy tényleg van egy pont, ahol a művészet már csak a műértőt szórakoztatja, a magamfajta átlagembert nem. Sőt valahol bosszantja, mert unalmasnak, öncélúnak érzi.
Farinelli végzete egy Gluck opera lett. Ebből egy operarajongó – aki nem én vagyok – rögtön érti, hogy itt bizony a régi meg az új csapott össze.
És van az a dózis a magas művészetből, a briliáns technikából, amitől kiugrik a rohadt paradicsom az átlagember kezéből. Amikor elégtételt akar venni, vagy elégtételt vesz. Mondok egy minapi példát, hátha úgy érthető. ByeAlex pont a [khmmm] többiek mellett gyengécskének tűnő előadásmódja miatt tűnt őszintének és szerethetőnek, akarom mondani embernek a sok zenegép között.
Node, a Herélteket már csak ezért, Farinelli néhol kissé nyers véleményéért is megérné elolvasni. Elgondolkodtató például, amit a sztárságról mond. Nem mintha azt hittem volna, hogy a fenékig tejfel. De, akárhányszor erről hallok/olvasok valahogy mindig meglep a dupla vagy semmi.
Mert mi lesz egy herélt operaénekesből, ha nem lesz sztár? Semmi… De legfőképpen nem lesz boldog családapa.
Delblanc azért is zseniális, mert közben, úgy mellékesen megmutatja, hogy az társadalmi ranglétrán feljebb állók valójában semmivel sem különbek, mint mindenki más… sőt a hatalomból fakadó arroganciájuk miatt még talán rosszabbak, mint az átlag.
És itt a zsenialitást erre a mellékesen megmutatásra értettem. Mellékesen, mert a fontos, amit Farinelli mond.
És egy picit ugorjunk vissza a történetre, mert a szeánsz – ami közel sem úgy sikerül ahogy várták a résztvevők – végére Farinelli eltűnik. Mert…
Erről, meg a végéről legyen elég ennyi.
Újraolvasós könyv, az biztos, mert vagy csak nem volt hozzá szemem, vagy a tudásom hiányos, de vannak itt még rétegek, amiket nem ártana felfedeznem.
Kikapcsolódásnak valami blogszerű – már, ha napi élet problémáira, bosszúságaira reagáló karcolatokat nevezhetjük blogszerűnek – következik, Fehér Klárától a Nem vagyunk ördögök.
