Valahogy mindig megharagszom azokra, akik egy egyébként teljesen jó állapotban lévő könyvet kidobnak. Persze van olyan ritka eset, amikor a tulajdonos kvázi kritikaként veti szemétre, mondhatni máglyázási lehetőség hiányában. Bár… a szemétdomb a tulajdonost minősíti, mert lehet, hogy ott lenne tényleg az adott mű helye, de az újrahasznosítással legalább értéket mentene. A fákat.

Amikor egy csillagfényes és nem mellesleg rohadt hideg éjszakán a várban valami szekrényroncs fiókjából kihúztam a frissen díjazott szellemi honvédő, Kristóf Attila Pléhkrisztus (Szépirodalmi, 1972) című regényét, csak annyit kérdeztem, hogy „Hát Te meg mit vétettél?”. Valahonnan ismerős volt az író neve… Olvastam tőle valamit, valamikor. Mintha krimi író, vagy valami ilyesmi lenne. Megmentettem. Már a könyvet.

Hát így került hozzám a Fánülő története.

A Fánülő, öregember. Egykor villanyszerelő, vagy valami hasonló, akiben mély nyomot hagyott a nagyfeszültség, a keze lebénult, az agyában meg átrendeződött valami. Ő lett a Törvény szolgája. Nem emberi nem is isteni törvényt szolgál, csak a Törvényt. Naphosszat ül a fán és szemlélődik, majd másnap megírja a jelentését. Az illetékeseknek. Mikor kinek…

Nem besúgó, bolond. Nem kérte és nem hatalmazta fel senki. Ma lehet, hogy blogger lenne.

[Volt valaha egy ilyen fickó, aki abban az időben, de még a nyolcvanas években is olvasói levelekkel bombázta az újságokat. Figyelemfelkeltett, rávilágított, bejelentett, panaszolt kifogásolt. …és most bosszant, hogy nem emlékszem a nevére. Ha valaki tudja, tegye már ide kommentben. Köszi.]

Már ebből is kilehetne hozni valami regényt, de azért kell a bonyodalom, ami az ilyen közismerten (merthogy az egész falu tudta, hogy a Fánülő jelentéseket ír mindenről, amit lát, és ami szerinte megsérti a Törvényt) be-, fel-, vagy akárhova is jelentő ember esetében a közutálattal kezdődik és vagy csak amolyan visszanyaló fagyival, vagy némi fizikai erőszakkal végződik. No meg a főhős felismerésével, hogy amit tett az nem túl pozitív, és hogy a máséban a szálkát, pedig a sajátjában kellett volna a gerendát… de ez igazából lényegtelen. Vagy mégsem, mert végül is a regény arról szól, hogy a Fánülő hogyan érti ezt meg. A végső tanulságot.

Hogyan érteti ezt meg vele a Nyúlszemű, aki amolyan mezőőrféleség, és akiről a Fánülő jelentést ír, hogy megsértette a törvényt.

Álomszerű, lassú elégia. A fülszöveg szerint elgondolkodtató… Mondjuk ez igaz. Én például elgondolkodtam, hogy miért kellett ezért fákat feláldozni? Hogy vajon mit is akart ezzel Kristóf Attila elmondani? Hogy miért vagyok süket az üzenetére? Hogy biztos, hogy bennem van a hiba?

Lássuk be, a szerző is érezhette, hogy az üzenete [már ha volt egyáltalán] elszállt a szélben, ezért is nyergelt át a későbbiekben a krimikre. Mert a Fánülő története sem több, egy gyilkosság történeténél költői leírásokkal tarkítva.

Meg kellett mentenem a könyvet, hogy most nyugodt lélekkel elhagyhassam, és azt merjem mondani, hogy Kristóf Attilának a krimi írók között a helye, ahhoz ért. A többi más lapra tartozik…

Utána egy nagyon „nehéz” könyv következik az ötvenes évek Magyarországáról… ahol nem annyira a korszak, mint a dzsentri-polgár keveredés, hozott hagyományok, vallás, neveltetés, család konfliktusa… Szabó Magdától a Disznótor.