Azt ígértem legutóbb, hogy Páral következik, de valahogy nehéz falatnak tűnik. Nem állnak össze a mondatok, hogy klasszikus pop-közhelyet idézzek. Viszont akad itt valami, amihez túl nagy elvárással fogtam hozzá… és így törvényszerűen csalódás lett.

Volt egyszer egy film, amiről gőzöm sincs, hogy vajon mekkora siker volt, csak azt tudom, hogy azon kevesek egyike, amiről kimentem a moziból… Pedig ugye Tarján Györgyi… De az Az erőd nekem olyan tizennégy évesen sok volt.

Hja, kérem Hernádi mesterhez azért több ismeret kell, mint amit holmi kamaszok elő tudnak húzni a farzsebükből.

Most meg valahogy előkerült a könyv… Hernádi Gyula Az erőd (Szépirodalmi, 1971) című kisregénye.

Na jó, nem valahogy, hanem egy kolléga nyomta a kezembe, hogy ezt tényleg, meg igazán, és hogy akkora. Meg még mondott valamit az embervadászatos filmekről, hogy ez lenne az alfája. Hát nem tudom, nekem Ice-T-vel a Surviving the Game az alap, meg a Death Ring, de hát ezek már a kilencvenes évek termékei.

Na mindegy - mondok magamnak -, lássunk neki hátha már beértem hozzá, meg olyan lelkesen tuszmákolta rám a könyvet.

Ránéztem a molyra, a vélemények, meg a fülszöveg miatt. Már csak azért is, mert nekem a fülszöveg nélküli kiadás jutott és ott az van fülszövegként, hogy

Az Erőd című kisregény a totalitárius rendszerek létrejöttének pszichikai előfeltételeit és összetevőit tárja fel...

Hopp – mondok magamnak – ez azért érdekes lesz.

Vélemény, az nem nagyon akadt, mindenesetre olyan 80% körülire, azaz négy csillagra értékelte tizenegy könyvmoly.

Mondanám, hogy ennyi az előzmény, de azt azért hozzá kell tenni, hogy a könyv születésekor úgy 1971-et mutatott a naptár és a helyszín Görögország [ez fontos, bár a film egy fiktív országban játszódik]. Akkor ott éppen katonai diktatúra volt… méghozzá jobboldali. Na most kis hazánkban meg baloldali és nem katonai. És a hazai éppen szerette volna magát marhára demokratikusnak látni és láttatni… Mire film született a könyvből az görög ezredesek távoztak a hatalomból, egyből fiktívvé kellett tenni a helyszínt.

Szóval a könyv sztorija jó. Adva van a II. világháborúból visszamaradt erődrendszer, ahol a Társaság unatkozó milliomosoknak szervez - nem kevés pénzért - negyvennyolc órás hadijátékot milliomosok kontra zsoldosok felállásban, természetesen éles lőfegyverekkel. Az intenzív élmény kedvéért. A hadijáték célja egy mobil erőd elfoglalása/megvédése. [Tehát nem embervadászat, itt bárki meghallhat.] Mert pénzért bármi megvehető, bármi elintézhető. Ott. A diktatúrában. [mintha itt más lett volna a helyzet…]

Innentől mondhatjuk, hogy a történet nem is annyira a hadijátékról, a csatáról szól, hanem egyrészt arról, hogy mi vesz rá embereket, hogy ilyenen részt vegyenek. Elvégre esélyes, hogy ott patkolnak el. Néhányuknak ez is jut.

Másrészt a győztesek reakciójáról, a bosszúról. Meg, hogy kell-e a vesztest kínozni, vagy nem kínozni… melyik a jó dolog? Szükség van-e humánumra?

És persze Hernádi mester a végére még tartogat egy csavart, vagy kettőt… Arról, hogy nem elég, hogy a hatalom korrupt, gátlásai sincsenek. Már, ha érdeke úgy kívánja. Értse mindenki úgy, ahogy akarja. Már, hogy melyik hatalomról beszél, vagy a hatomról úgy általában.

És, miért is csalódás nekem ez a könyv? Talán Hernádi túl sok időt töltött Jancsóval, és a szemét lecserélte valami hideg és tárgyilagos objektívre. Ez a kisregény mentes (már az író a mesélő részéről) mindenféle érzelemtől. Mintha egy áldokumentumfilm forgatókönyvét olvastam volna. Nincsenek pozitív hősök. Talán még negatívak sem, elvégre a zsoldos is csak ember, akinek az a munkája, hogy fegyvert használjon. Engem zavart ez a távolságtartás, ez a véleménytelenség.

Ráadásul a hivatkozott fülszöveg ígért valamit a totalitárius rendszerek létrejöttének pszichikai előfeltételeiről és összetevőiről. Most vagy én vagyok alulművelt és azért ne vettem ezt észre a könyvben, vagy a fülszöveg elkövetőjével van komoly orvosi segítséget igénylő probléma.

Hogy a hajókofferbe nem férne bele, az nem a történetnek, nem az ötletnek, hanem az elbeszélés módjának köszönhető. Én ezt a könyvet – bár elismerem, hogy van benne valami, ami nem is kevés – nem szerettem, és nagyvalószínűséggel a büdös életben nem fogom újraolvasni. Mint ahogy a filmre sem vágyom. Még tarján Györgyi kedvéért sem.

És most már tényleg jöjjön az a Páral.