Van az, amikor az ember áll a polc előtt és azon gondolkodik, hogy mit is kéne… és meg akad a szeme egy (talán csak) számára ismeretlen szerző nevén, vagy egy ismeretlennek tűnő furcsa címen. ...és akkor általában tovább nézi a könyveket, hogy inkább biztosra menjen.

Ott állt a polcon az örökség szekcióban egy Nyírő és egy Markovits között. Kopott vászonkötésén a felirat Sámson Mektub. A belső borítón az alcím „Történet a francia idegenlégióból”. Singer és Wolfner… 1937. Rejtő kora.

Visszatettem már sokszor, valahogy hiányzott a késztetés. Légiós regénynek ott vannak Rejtő, bocsánat P. Howard örökbecsűi. Ki tudna – hogy csak néhányat említsek - a Csontbrigáddal, Hornnal (Menni vagy meghalni) Csülökékkel (Elátkozott part, Három testőr Afrikában), vagy a legfiatalabban a Nobel-díjat elnyerő Gorcsev Ivánnal (A 14 karátos autó) versenybe szállni?

Ki a franc az a Sámson Frigyes? Mit tud egyáltalán?

Most jött el az ideje, hogy ezt legalább részben megtudjam.

A megsárgult belső címlapra talán ceruzával írták rá:

"Tiszteletteljes ajánlással Jankura Andor úrnak Sámson Frigyes1937"

Ez a dedikáció teszi hitelesebbé számomra azt, a történetet, hogy Sámson Frigyes nem kitalált figura, nem egy álnév. Azt, hogy lehúzott volna öt esztendőt a légióban, ott is a 4. ezred 10. századánál… hááát cáfolni, nem tudom. De azt tudom, hogy a regénye nem tűnik hirtelen felindulásból írt elkövetett irománynak, az biztos. A mi Sámson Frigyesünk – aki ugyan nem egy Rejtő, de - tisztes munkát adott ki a kezéből [bár bennem lenne ennyi tehetség], jól felépített történet a kalandnak és a szerelemnek pont megfelelő elegye, amelyben megtudjuk, hogy a légionisták ugyan nem angyalok, de azért nem is ördögök, hanem tökös legények… hogy a gazdag emberek sem kaphatnak meg mindent, hogy…

Szóval ez itten kérem, egy férfiasan szikár, mégis romantikus kalandregény a légionistáról. Mert

A légionista élete – véletleneken múlik és csak arab bölcsességgel lehet elviselni ezt az életet. Az arab életbölcsesség sommáját viszont ez a szó fejezi ki: mektub. Magyarul: meg vagyon írva. A sorssal perbeszállni nem lehet. Megmenekülhetsz, elpusztulhatsz, de legjobb, ha már előre belenyugszol mindenbe, mert a jó is, a rossz is – mek tub.

A történet főhőse magyar fiú (természetesen), Kemény Richárd, egykori orvostanhallgató. Mondjuk ez, mármint a főhősi mivolta még nem derül ki az első két fejezetből, de sejthető.

Aztán a mi Richárdunk kap két hét szabadságot. Mogadorba megy és ott (minő meglepetés) beleszeret egy helyi kereskedő leányába. Természetesen a lány gyönyörű, de szegény, és már évek óta pályázik rá a környék leggazdagabb kereskedője, de ő is beleszeret a mi Richárdunkba.

A szabadság véget ér Richárd visszamegy a századához. Elvezénylik őket az isten háta mögé… kezdődik a kaland, és közben a lány vár rá… Richárdból kitör a muszáj Herkules.

A többit nagyjából akár ki is lehetne találni... vagy mégsem?

Igazából Sámson csak egyszer kacsint ki a regényből az olvasónak. Ezt a kacsintást talán Rejtőnek vagy más légiós témában jártas szerzőnek címzi, s egyúttal a saját hitelességét s megpróbálja alátámasztani. A tizenhetedik fejezetben előkerül a légió „mozgó könyvtára”, amiben az agyonolvasott könyv légiós történet a szerzőről, valami Bertről, meséli az egyik katona, hogy valójában nem Bertnek, hanem Beernek hívták, és hogy nem is számít igazi légiósnak, mert nehéznek találta a szolgálatot és kiszuperáltatta magát. [Ugye Rejtőt sem Howardnak hívták és az életrajzában is az van, hogy rövid idő alatt „egészségügyi alkalmatlanság” miatt elbocsájtotta a légió] Vagy ahogy az előszóban áll, a légiós regényeket többségében olyanok írják, akik légionistával legfeljebb a mogadori kávéházban találkoztak.

Ez a regény úgy jó, ahogy van. Nem a világirodalom remeke, de nem is annak szánták. Nem is értem, hogy miért nem jutott eszében senkinek, hogy újra kiadja… vagy legalább filmet csinálhattak volna belőle.