Az a nagy büdös helyzet, hogy [beszéljek csak a magam nevében!] szeretjükem azokat a könyveket, amelyek görbe tükröt tartanak. Nekem. Szeretek magamra ismerni a görbe tükörben, nem mintha jól esne a kritika, de amíg magamra tudok ismerni, addig van remény, hogy jobb legyek. Esetleg. Mert senki sem tökéletes. Igaz nekem már csak szerényebbé kell válnom az áhított cél eléréséhez…
No mindegy!
A hivatali életnek osztott fricskák, a bürokrácia valóját leleplező könyvek különösen kedvesek a szívemnek, és ebben a műfajban az egyik klasszikus C. Northcote Parkinsontól a Parkinson törvénye. Naná, hogy ahogy a kezembe került Parkinsonné törvénye (Közgazdasági és Jogi, 1970), kaptam a lehetőségen.
Na nem úgy hűbelebalázs módjára, mert a Murphy epigonok jobb rosszabb paródiáinak osztogatott címek, mint a Murphy-szülők, meg Murphy (kis)asszony egy életre óvatossá tettek. Nem kell a címnek bedőlni!
Szerencsére a Parkinsonné törvénye nem paródia, mint a fülszöveg is mondja
A méltán népszerű szerző… …az otthon, a család és a „házi üzem” alapításával, szervezésével és irányításával összefüggő problémák fonákját boncolgatja „parkinsoni nagyító” alatt.
De vajon lehet azonosulni itt, Magyarországon (és főként manapság) egy olyan könyvvel, aminek az első felütése:
A világ mindennap kettéoszlik: azokra, akik elmennek dolgozni s azokra, akik otthon dolgoznak.
Pffff. Ez nem egy - szerencsés esetben - kétkeresős családmodell. Ezt polgári létet - lássuk be - csak a filmekből ismerjük.
Persze, hogy egyből azt néztem, hogy mikor írta? [1968], mikor adták ki nálunk? [1970], hányszor? [egyszer] és egyből megértettem, hogy ez a könyv miért nem lett olyan népszerű, mint a Parkinson törvénye (öt kiadás).
Az olvasó, már a magyar olvasó már akkor sem tudta igazán beleélni magát az angol és amerikai középosztálybeli polgár életébe. Valószínűleg most sem tudja. Csak most legalább van esélye legálisan kipróbálni.
A családdal szemben a hivatali élet - úgy tűnik - mindenhol nagyon hasonló.
Az ember valahogy úgy van vele, hogy egy-egy megállapítására rábólint, de valahogy távol érzi magától az egészet. De most tényleg. Már az is eléggé gáz, hogy nem igazán tudom beleélni magam az ötven évvel ezelőtti világba, főleg nem egy olyan ember világába, aki már láthatóan akkor – lévén majd hatvan éves - sem értette azt. Igen, hatvan évesen valószínűleg már én sem fogom érteni a tizenéveseket. [Vagy már most sem értem?]
Egy biztos a könyv egyik legérdekesebb okfejtése, hogy a tinédzserek neveletlenségének az oka a feminizmusban keresendő. Meg a gépkocsik elterjedésében. Úgy látszik Parkinson professzor nem őrzött szép emlékeket a szüfrazsettekről.
Igen, néha mosolyogtam, néha bólogattam, de mégsem jött be… Nem nekem, nem rólam írta. Nem fogott meg. Nem nekem görbe.
