Úgy nem kezdünk könyvértékelést, hogy én általában nem szoktam ezt, vagy azt - jelen esetben visszaemlékezéseket – olvasni, de… Ez hülyeség, hogy klasszikusra hivatkozzak olyan, mintha Lee Harvey Oswald arra hivatkozna, hogy ő általában nem szokott elnököket lelőni.
Nincs semmi bajom a visszaemlékezésekkel, ha nem kell őket készpénznek venni, mert ugye a visszaemlékezés egy szubjektív műfaj. Sokszor az objektivitás mázába burkolva. Nem, nem azt mondom, hogy az elbeszélő hazudik, de hogy nem mond igazat az biztos.
A visszaemlékezés során önigazol, heroizál (általában saját magát és a számára kedves szereplőket), és persze deheroizál (általában azokat, akiket nem kedvel).
Valahogy ezért tartottam magam majdnem következetesen a Tények és tanúk sorozattól. Mert a tényeket kétkedve fogadtam, főleg egy tanú elbeszélésében. Általános példa, hogy egy baleset összes szemtanúja valahogy másképp emlékszik a történtekre.
Na, most itt van Bárczy János könyve a Zuhanóugrás (Magvető, 1981), aminek már rögtön az elején a szerző leszögezi, hogy a családja mindig is ódzkodott a hivatásos katonáktól. Legyünk őszinték nem ódzkodtak, hanem lenézték őket. A nemesi Bárczaházi Bárczy família a századelőn nagy tudású, tehetséges férfiakat vonultatott fel. Civileket. Volt köztük jogász, közgazdász, politikus és ki tudja mi még. „Jánoska” azonban katona lett. Ő úgy emlékszik, hogy kénytelen-kelletlen, a gazdasági válság, és a család anyagi helyzete miatt. Nem tisztem vitatni, de nekem inkább tűnik olybá, hogy ez volt egyszerűbb megoldás a jól sportoló fiatalembernek.
Visszaemlékezésében végig lenézi a tiszttársait, különösen a t.sz. p.sz állományt azaz a tartalékos próbaszolgálatos állományt, ezeket olyan felfelé törekvő senkiknek, az értelmiség aljának írja le. Egy idő után szinte szitokszó a tollából a néptanító.
De lenézi a hivatásosokat is. Álságos, magamutogató, és buta tisztikar képét rajzolja az olvasó elé. Mindenki hülye a háborúra készülő Horthy Magyarországán, ebben a nagy diliházban. Ápolt és ápoló egyaránt, csak ő, és még talán néhányan képviselik a normális embereket.
Operett ország, operett hadseregének egyáltalán nem zenés táncos, hanem eleve elrendeltetett tragikus bukásáról mesél, ahol ő… nos, ő leginkább sízett és ejtőernyőzött (mert a könyve lenne a pápai ejtőernyős ezred megalakulásának a története is), de a frontvonalban csak minimális időt töltött. [halkan jegyzem meg a minimális idő meghatározásommal kapcsolatban, hogy a magamfajta civilnek még öt perc is sok, ez a minimális ez nagyon relatív meghatározás]
Végül átállt.
Szóval Bárczyt olvasva a Horthysta hadseregnek buknia kellett, és fel kellett váltania egy korszerűbb és jobb néphadseregnek. Bárczy ennek a kötelékében is majd egy évtizedet töltött, de erről nem mesél… szinte csak annyit, hogy elege lett az egyenruhából.
Számomra megdöbbentő, hogy számára, a harcedzett katona számára ’56 említésre se méltó…
Hogy is van ez?
A könyv 1981-ben jelent meg. Lássuk be, propaganda. Amolyan bulvár, egy bennfentes egy főrang, egy egykori Horthysta tiszt tollából. Azt a Magyarországot, azt az úri osztályt, Horthy Magyarországát, hadseregét szidni és leleplezni lehet, a népi demokráciát, főleg annak hadseregét, az új urakat nem ildomos. Pedig úgy tűnik, hogy az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Pont Bárczy ki nem mondott dicsérő szavai mutatják, hogy nincs mit dicsérni.
A hagyományok tovább élnek, a katonák lenézik a civileket, a civilek lenézik a katonákat. Semmi sem változott.
Ezt talán, ha negyedszázaddal később íródik a könyv… talán akkor kimondja. De vajon mit mondana/mit mesélne most az újjáéledő Horthy-nosztalgia hajnalán.
(a fotó forrása: Nemzeti Közszolgálati Egyetem Katonai Repülő Tanszék)
Ez egy 2012. júniusi bejegyzés a régi blogról… szerintem itt jobb helye van.