Van, aki szeret a halálról olvasni. Az elmúlás csendes elégiája…. Én nem. Tehát biztos kézzel választom ki az elmúlásról szóló könyveket.
Igen, lehet szörnyülködni, hogy spoiler !... Nem érdekel. Igen, már az első mondatban utalok rá, igen itt a főhős meg fog halni. Mert ezeknek a halálról szóló könyveknek nem az a lényege, hogy a főhős meghal, hanem a hogyan. Az átkelés érzelmessége, az élet lepergő filmje, a megbékélés, vagy éppen a harc a megváltozhatatlannal. Nem véletlen, hogy a google a halálra tízszer! annyi találatot hoz, mint a születésre.
Tulajdonképpen Jos Vandeloo A veszély (Magvető – Rakéta Regénytár, 1980) című kötetének ha a borítója sokat sejtetett, hát a mottója "Halálos dózisú sugárfertőzés…" mindent elmondott.
Na jó nem mindent, ebből lehetett volna még akár terrorcselekmény is… de nem lett. Csak baleset és halál.
Barátkozás, a megmásíthatatlannal. Beletörődés. Talán egy kis lázadás… Semmi több. De mindez valahogy beburkolva egy párafelhőbe, amitől az embernek esetleg – ez ugye hajlam kérdése, már, hogy ki éppen mennyire érzelmes, vagy m. patikus – füst megy a szemébe…
Ami a plusz ebben a kisregényben a felelősség kérdése.
Az áldozat felelőssége ebben a helyzetben, hiszen a halálos dózisú sugárfertőzés miatt nem csak halálra van ítélve, de veszélyt jelent másokra is.
Szabad-e csak magára gondolni?
Szabad-e elhagyni az elkülönítőt? Már élve... Megszökni, hogy...
Hogy még egyszer a…. mit is akarhat az ember még egyszer…? utoljára?
Nem ragozom tovább. Az elmúlás, mint téma szerelmeseinek, úgy gondolom, hogy feltétlen műélvezetet kínál… kár lenne kihagyni.
Elvégre egyszer élünk...