Az csak a véletlen meg a nagyszámok törvénye, hogy ismét egy könyv került a kezembe Peter Acroyd 1001-es listájáról. Lássuk be ez azért nem olyan ördöngösség, ha az ember (mármint én) még a tizedét sem olvasta.

Mindenesetre nem holmi bakancslista motivált, amikor a wekerlei Nyitott Könyvespolcon megláttam John Dos Passos Manhattani kalauz (Szépirodalmi, 1986) című regényét. Sokkal inkább volt meggyőző Szerb Antalnak a fülszövegben szereplő véleménye, hogy "Róla igazán csak az utókor fogja tudni megállapítani, kiváló író volt-e vagy amerikai blöff”.

Ez lenne a hős nélküli regény.

Ami nem kánikulai napokra való… De most komolyan. Az ember ilyenkor valami egyszerű történetvezetésű olvasmányra vágyik… [ilyenkor különösen jók a krimik...] Nem akarja, hogy az agysejtjei is izzadjanak.

Hát Dos Passos nem ezt az élményt adja.

New York különböző pontjain bukkannak fel a szereplői, akikről azt gondolná az ember, hogy majd végig… de nem. Hogy majd egyikük lesz a főszereplő, akinek a történetét megismerjük. Vagy lesz esetleg kettő… három…

De nem. Szereplők jönnek, mennek, találkoznak, néha együtt halad az útjuk, néha elválik. Vannak, akik egyszerűen eltűnnek végleg, pedig tulajdonképpen akár meg is jelenhetnének újra.

Megállóhelyek és átszállási kapcsolatok, mondanám erre a BKV tábla bölcseletével, ami (főleg az átszállási kapcsolatok tekintetében) sokkal jobban kifejezi az eredeti cím frappánsságát, mint a „kalauz”.

Elfáradtam. Na.

Az elején megvolt. Éreztem és élveztem a zsenialitását, ahogy láttam összeállni a kusza szálakat... De valahol a kétharmadánál, valahogy egyre nehezebb volt követni, hogy ki a régi és ki az új szereplő, ki ismer kicsodát. És egyre reménytelenebb volt abban bízni, hogy ez egy egységes történetté áll össze.

Leginkább azon gondolkodtam, hogy vajon Dos Passos hogy a francba hozta össze ezt a regényt úgy, hogy ne fulladjon az egész valami átláthatatlan káoszba. Volt egy olyan tippem, hogy írt néhány novellát meg kisregény, jelenetekre szabta őket, és elkezdte a fecniket egymás mögé rakosgatni. bár az is lehet, hogy kockával döntötte el… Az olyan lehetetlennek tűnik, hogy ezt csak úgy kisujjból.

Az eredmény meg olyan lett, mint egy irodalmi videoklip, rövid jelenetek, jelenet töredékek, gyors vágások.

…és az ember közben belátja, hogy hiába vannak négyen, vagy öten olyan szereplők, akik tulajdonképpen végig fel-felbukkannak a könyvben, tényleg nincs főszereplő.

Azaz mégis maga a város az.

Ahol úgy lehetsz magányos, hogy sohasem vagy egyedül.

Ahol utolérhet az amerikai álom.

Ahol egyszer fent, sokszor lent…

Ahol nem számít, hogy mi voltál, csak az, hogy éppen mi vagy.

Szubjektív történelem. Századfordulós korrajz.

Tulajdonképpen zseniális.

Télen, vagy ősszel… esetleg tavasszal. Amikor hűvösebb van. Például strandra kimondottan nem jó. Kipróbáltam… Sokat kell visszalapozni.

Bevallom, ha már amerika, és szubjektív történelem… én inkább maradok Doctorownál.

Nekem valahol jobban bejön. Ha egy regénynek van cselekménye, nem csak történései.

Dos Passost meg legközelebb majd hűvösebb időben...