Valahogy szétesett minden. Olyan volt ez a szeptember, mintha a szokásos huszonnégy helyett csak tizennyolc órából állnának a napok. A hónap közepén azt hittem, hogy októberben olvasónapló címmel egy sort sem fogok írni, ami ezeknek a bejegyzéseknek az olvasottságát tekintve nem biztos, hogy nagy veszteség bárkinek.

Tény, hogy tizennegyedikén – éppen a fogorvos felé menet – vettem a hónapban először könyvet a kezembe. Ehhez mármint a fogorvos várójához igazodva próbáltam könyvet választani.

Milyen az ideális várótermi könyv?

Nekem ilyenkor valami könnyű, figyelem elterelő olvasmány kell. Leginkább krimi, vagy fantasy. Olyan, amiből akkor riad fel az ember, amikor a nővér – akarom mondani asszisztens – szólítja. Olyan, ami leköt annyira, hogy nem hallom a betegtársak orvosi műhibákról, betegségek szövődményeiről szóló rémtörténeteit.

Félúton a rendelő felé vettem egy krimit.

Feladtam azt a mániámat, hogy sorozatokat csak sorban, mivel az első kötet természetesen hiányzott, és belevágtam Harry Kemelman hétkötetes rabbi sorozatának a közepébe. A rabbi vasárnap otthon maradt (Konkrét, 2008). [ez a harmadik kötete a sorozatnak]

Nem tudom mit vártam.

Talán az ajánlóban szereplő zsidó Colombót, vagy Sherlock Holmest. Talán a címlapra rajzolt kaftános, kalapos, pajeszos „Dowling atyát”. Ehelyett kaptam egy ismeretterjesztő könyvet, amiben – mondhatni – mellesleg van egy krimi is.

Azután rögtön jött az A rabbi hétfőn elutazott (Konkrét. 2008), és az A rabbi kedden dühbe gurult (Konkrét, 2008).

Kemelman a hetvenes évek kisvárosi zsidó közösségének hétköznapi problémáin keresztül a „zsidónak lenni”, vagy inkább a „zsidónak lenni amerikában” kérdését feszegeti, és közben - akárcsak egy rabbi - tanít.

Megpróbálja bemutatni a rabbi helyét a hitközségben. A hitközség belő harcait. A zsidóként értelmezni a zsidósággal kapcsolatos előítéleteket. A vallási törvényeket. Mindezt Small, egy neológ rabbi szemüvegén keresztül, aki történetesen néha nem is hisz istenben. Néha kételkedik. A rabbi nem egy akcióhős – a neve is mutatja Small – de talmudi logikával, na és józan paraszti ésszel, valahogy mindig megoldja a rejtélyeket.

Nem keresi a gyilkosságokat, azok valahogy megtörténnek, és legyen akár otthon, Barnard’s Crossingban, vagy éppen Izraelben, esetleg valahol máshol, a gyülekezetének egy tagja biztos, hogy valahogy a gyanúsítottak közé keveredik.

De elsősorban nem nyomoz, hanem tanít, hogy milyen zsidónak lenni. Kamelman nem az antiszemitákat akarja meggyőzni, hogy a gyűlöletük értelmetlen, hanem a kíváncsiak, az előítéleteseket kérdéseire akar szórakoztatva választ adni.

No igen előítéletek.

Magukkal pont fordítva van az ember, mint az írekkel. – magyarázza a későbbi áldozat a „kedden dühbe guruló rabbinak”. - Ha az ember megismerkedik egy zsidóval, azt tapasztalja, hogy az illető elhivatott, idealista és önzetlen; mégis meg van győződve arról, hogy az összes többi zsidó, akiket nem ismer, ravasz, kapzsi és elképesztően anyagias. Az írekről ellenben azt tartjuk, hogy jó kedélyű, határtalanul bátor, távolról sem világias emberek, leszámítva azokat, akiket személyesen is ismerünk, mert ők gyakran részeges, verekedős, elvetemült gazemberek, akiknek a szava egy lyukas garast sem ér.

Persze, hogy egyből elgondolkodtam, hogy milyen is valójában a jéghátán is megélő, sírva vigadó, vendégszerető nemzetünk…