Mint már mondtam ezek a blogbejegyzések, nem értékelések, nem recenziók, csak reakciók, pontosabban az én reakcióim egy-egy könyvvel kapcsolatban. És most szólok előre, hogy aki gyerekként olvasta Caprioli gróf kalandjait, vagy esetleg most adná oda egy gyereknek, hogy olvassa… az hagyja ki ezt a posztot.

Van az úgy az ember életében, hogy előveszi gyerekkori könyveit újraolvasni. Meg van úgy is, hogy egyszerűen olyan könyveket kezd el olvasni, amik annak idején kimaradtak. Így vagyok valahogy gyerekkorom ikonikus ifjúsági könyvsorozatával, a Delfin könyvekkel, valahogy kedvet kaptam az (újra)olvasáshoz.

Most éppen olyan könyv került sorra, amit annak idején nem olvastam, Dieter Ott regénye az Az ördöngös Caprioli (Móra, 1987).

Az már eleve jó ajánló, hogy a sorozat keretében háromszor is kiadták (1970, 1987, 2002) és, hogy Rónaszegi Péter válogatta be annak idején…

Felnőttem.

Ez azt jelenti, hogy vannak elvárásaim az ifjúságinak nevezett könyvekkel kapcsolatban. Legyen érthető (azaz ne kelljen hozzá sok alapismeret), szórakoztató legyen, és közvetítsen értéket. Az utóbbi alatt, értem én a tárgyi ismeretek bővítését és/vagy némi erkölcsi útmutatót, már azon túl, hogy a jó elnyeri méltó büntetését jutalmát. Nem bonyolultan, nem szájbarágósan… Vagy valami ilyesmi.

Azt viszont határozottan sejtem, hogy kamaszként miért hagytam ki a jó Gróf tengeri kalandjait, annak ellenére, hogy például Dékány András könyveit faltam, a Kincses szigetet és a mindenféle színű kalózos kalandból is olvastam nem keveset. Az a nagy büdös helyzet, hogy ha a kezembe került a könyv a fülszövege (ajánlója) pont elég volt az elrettentésemhez. Bevallom a monarchia hazudósaiból a már általam ismert kettőt (Münchausen bárót és Háry Jánost) sem szerettem. De azok eredetileg legalább [ittas állapotban] felnőtteknek nyomták a rizsát. Nekem róluk nem az élénk fantázia, hanem a kóros hazudozás jut eszembe. Most is.

Szóval Ott bácsi írt a gyerekeknek egy fantasztikus, kalandos történetet egy kóros hazudozóról. Natürlich, hogy ha hazudozó, akkor előjön az osztrák-magyar vonal. Igen, a Caprioliként „ismert” Fantoroso gróf osztrák titkos diplomata és a történetének mesélője az ő hűséges magyar komornyikja Peregrinus. [Íme a Münchausen-Háry vonal egyben.]

A történetben a gróf flottájával a Holland Nyugatindiai Társaság megbízásából Holland Guayanába tart… A hajón potyautasként ott van maga az ördög (Satan Diaboli, Infernalia követe), utasként a gróf keresztlánya (de erre csak a hatodik fejezetben derül fény), meg matrózként egy felettébb érdekes hajósinas.

Útközben a gróf, lovagol delfinen cápán, vízilovonparipán (mert ugye a víziló az más), hámba fog egy tengeri kígyót. Megküzd egy hatalmas krákkal, kalózokkal és persze az ördöggel. Naná, hogy mindig győz… És időnként történeteket mesél. Például Vicceskéről a libatacskóról… [A libatacskó volt az a pont, amikor elkezdtem a jó grófot utálni.] A felettébb érdekes hajósinas közben menetel a szamárlétrán köszönhetően tehetségének, és talpraesettségének.

Miközben olvastam végig azon gondolkodtam, hogy ki, akarom mondani melyik korosztály lehet Ott bácsi célcsoportja. Mert valami zavart. Nagyon. Nekem ez az egész valahogy izzadságszagú volt. …mesterkélt. Modoros. Pedig érthető a történetvezetés, közvetít értékeket (is), és szórakoztató.

Ilyenkor jön elő, hogy azt kezdem nézni, hogy ki írta, meg, hogy mikor írta.

Ha a századelőn születik a könyv már túl is tettem volna magam a problémázáson, de a könyv eredetijét 1964-ben adták ki. Akkor Dékány kortársa… igaz, Dékány tényleg volt tengerész. Akkor ki a fene ez a Dieter Ott?

Nos, ő valójában, az a Frithjof Fischer-Sörensen, aki 1899-ben született és irodalmi munkásságának a nagy része az árja felsőbbrendűség hirdetésére koncentrált…

Mindig mondom magamnak, hogy „Ne nézz utána, hogy ki írta, mert még olyantól is elmegy a kedved, aki esetleg tetszene…” Már csak azért is, mert ilyenkor előtör belőlem a kukacoskodás, és esetleg olyan dolgokat is belelátok egy könyvbe, ami esetleg nincs is benne.

Ezért céloztam a bejegyzés elején az osztrák-magyar vonalra, mert ugye az állítólagos, lenéző német vélemény az osztrákokról, hogy nem igazán komoly emberek. Mondhatni Ausztria a szemükben Schlamperei (magyarul: slamperáj)…

No mindegy. Lényeg a lényeg, hogy ez itten - szerintem - egy jó közepes iparosmunka, amit, ha az ember nem olvas el idejében (mondjuk 12 éves kora előtt) akkor már hagyja a fenébe, mert a műfajban klasszisokkal jobb művek születtek szép számmal.

Talán rajzfilmnek… annak jó lenne.

A hajókofferbe nem fér bele. ...és a folytatást is kihagyom.

Ezek után furcsa lesz Kafka és a Nyolc oktávfüzet.