Elképzelni sem tudom, hogy valójában, hogy lehetett túlélni a túlélést. Na jó, ez így hülyén hangzik. Az van, hogy a harmadik olyan regénybe futok bele, aminek a hősnője holokauszt túlélő, és a regény nem magáról a túlélésről szól, hanem a trauma feldolgozásáról, vagy inkább feldolgozhatatlanságáról. A túlélés túléléséről. …és ez így már nem is annyira holokauszt centrikus probléma.

Férfiként persze eleve nehéz női bőrbe olvasni magunkat. Átélni, átérezni… de érdemes megpróbálni.

Az a nagy büdös helyzet, hogy azzal, hogy a magunkkal cipelt traumáról sokat mondott Bruck Edit, és Palotai Boris regénye is, de a holokauszttól történő elvonatkoztatásban mégis a legtöbbet Anna Langfus Goncourt-díjas regényének, a Homokpoggyásznak (Európa, 1964) a hősnője Maria segített.

Talán pont azzal, hogy ő nem az egykori ellenséggel került szembe, hogy Langfus nem a szembesítéssel, hanem az áldozat ürességével van elfoglalva. Azzal, hogy ezt az ürességet mennyiben okozza a magával cipelt teher, a homokpoggyász súlya.

Maria, a huszonéves lengyel lány a háború után Párizsban él egyedül. Pontosabban depressziósan vegetál. Nem találja a helyét, keresi az életet. A kísértetek nélküli tovább élést.

Itt találkozik az öregemberrel, Michael Caronnal. Tulajdonképpen menekülnek mind a ketten. Maria a múlt elől, Michael Caron a jövő, a halál elől.

Mondjuk, ez a halál elől menekülés csak lassan derül ki. Caron egy szimpatikus figurának indult, amolyan pótapának, segítőnek. Aztán szép lassan világos lett, hogy a fiatal, depressziós, elesett vagy elesettnek tűnő lányból akar erőt meríteni. Egy félszeg ember kapuzárási pánikja ez.

Elviszi Mariát a Riviéra egy eldugott kis falujába, hogy a lányt majd a nap, meg a tenger… mondja ő, de valójában csak egy utolsó esélyt akar az élettől.

Nem ez, nem az eldugott kis tengerparti falu az ideális helyszín ahhoz, hogy Maria visszataláljon az élethez. Pedig a lány keresi az utat… hozzácsapódik a helyi „gyerekbandához”, hogy talán egy újra átélt „gyerekkor” lehet a kiút. Aztán megismerkedik egy férfival, egy hozzá hasonló túlélővel… és hátha a közös trauma... de az sem, hoz megváltást. Közben elmúlik a nyár. Az ősz, a tél…

És az olvasó, ahogy Maria is tudja, hogy van kiút, de hogy mi lenne az, azt nem tudjuk, csak azt, hogy mi nem az. Caron szerelme [lótüdőt szerelem ez, mindössze birtoklási vágy, egy olyan embertől, aki még birtokolni is gyáva] biztosan nem az. Az eldugott falu biztosan nem az. De Maria valahogy nem tud elmenekülni, tovább lépni… míg Caron úr meg nem betegszik. Nem, nem lehetősége nincs rá. Elvégre nem fogoly, egyszerűen ereje nincs. A depressziója, az emlékei tartják fogva. Jó ez a tartják fogva, ez nem jó ide, sokkal inkább teszik képtelenné a tovább lépésre, a visszatalálásra az élethez.

Mindemellet Caron egy disznó [ez a magánvéleményem], ahogy megpróbálja ki és felhasználni az érzelmileg instabil, fiatal nőt.

Most kéne - azt hiszem - belekevernem az Üvegbúrát, de az átélt, és feldolgozatlan borzalom depressziója, tehetetlensége, azt hiszem más, mint Sylvia Plath betegsége. És Langfus hősnőjének szenvedése (ez se igazán jó szó) részemről jobban átérezhető, és talán ez által a regény által jobban megértettem Buck és Palotai hősnőit is, holott mind a három történet más, de a mögöttes trauma mégis ugyanaz. És ez a regény kellett ahhoz, hogy rádöbbenjek, hogy a trauma feldolgozása szempontjából, teljesen mindegy hogy mi okozta azt a traumát. Hogy a holokauszt túlélése ezekben a regényekben bármennyire nem elhanyagolható, és mégis másodlagos a mondanivaló szempontjából.

A Homokpoggyász, megrázó mű. Ráadásul nem kínál megoldást, nem ad happy endet, nem ad feloldozást. Egyik hősének sem.

És mégis jó.

Bár hozzá tartozik, hogy a könyv első harmada, ha nem is untam, de úgy éreztem, hogy nem nekem, nem hozzám szól... aztán történt valami, és rájöttem, hogy Michel Caron nem jó, és érdekelni kezdett Maria életkeresése.