Svédország vándorai
2017. július 16. írta: regulat

Svédország vándorai

Harry Martinson: Messzi volt Klockrike

Napok óta keresem a jó szót a szabadságvágyból adódó nyugtalanságra. Az anyagi javak elengedésére. A megmagyarázhatatlan „menni kell”-re… Valaha vándornak nevezték az embereket, akikben ez munkált. Ma csavargónak.

klockrike_borito.jpgPersze lehetnének utazók is, de az utazónak, ahogy én tudom, vagy inkább gondolom, van anyagi háttere, a vándornak, a csavargónak nincs. Nem is volt. Vagy csak minimális.

Nekiindult az útnak, bízott az emberek jóságában. Ételért szállásért hírekkel, munkával fizetett. Néha azonnal továbbállt, néha maradt. Napokra, hetekre… hónapokra. Aztán ment tovább. Hajtotta a vére, a megmagyarázhatatlan szabadságvágy.

Nem a munka után ment. Nem volt vándormunkás. Csak annyit dolgozott, amennyi az életben maradáshoz kell.

Talán ma is vannak ilyenek, akiket mi - akiket a tulajdon, vagy a tulajdon utáni vágy röghöz köt – az egyszerűség kedvéért csavargónak hívunk. Akiket mi kicsit irigylünk, de leginkább lenézünk, haszontalannak, deviánsnak tartunk. Akiktől félünk, mert mások, más az értékrendjük.

De az is lehet, hogy ezek a csavargónak nevezett vándorok kihaltak, pedig a századfordulón még voltak, vagy talán tovább élnek a hetvenes évek hippijeiben, vagy napjaink digitális nomádjaiban.  A franc se tudja.

Róluk, akik a századforduló környékén koptatták a svéd utak porát írt afféle pikareszk regényt (?) Harry Martinson Messzi volt Klockrike (Magvető, 1976) címmel.

A regény magyarországi megjelenését valószínűleg annak köszönhetjük, hogy írója 1974-ben irodalmi Nobel-díjat kapott.

Hőse, Kristofer Teodor Bolle szivarkészítőből lett vándor (vagy ahogy a könyv nevezi: csavargó). Az ő útját, életútját meséli el Martinson, ebben az idealizáltnak egyáltalán nem mondható világban.

Klockrikee, meg az az elérhetetlen hely, ahova csavargó még sohasem jutott el… Ami valójában nincs is messze. Majdnem Svédország közepén fekszik ez a kis falu…

Képek, történetek, anekdoták, legendák sora ez a könyv. Történetek, mesék, amiknek vagy Bolle a főszereplője, vagy a vándorlása során mellé sodródott csavargók, mint Pornyűvő, Axne, Égimeszelő, vagy Sanderman, vagy épen útjának egy-egy állomásának lakói, mint a Zsugori, a Vízfejű... Bajban is voltam, amikor a pikareszk szót leírtam, hiszen ezek jobbára nem kalandok, sokkal inkább költői képek, filozofikus gondolatok, amik valami aranyszínben csillogó patinával vonják be ezeket a Bolle személyén keresztül összefűzött novellákat.

Gyöngyszem ez a maga nemében. Kár, hogy alig ismert gyöngyszem. Pedig lírikus, melankolikus, és persze sokszor realista. Mert nem lehet könnyű a vándorélet, nem lehetett könnyű Svédországban csavargónak lenni. Szembekerülni a magamfajta röghöz kötöttek előítéleteivel. A gazdákkal, a csendőrökkel… és az utak új csavargóival, a nyomor elől menekülőkkel, a munkanélküliekkel, a vándormunkások hadával, akik közt elvesztek a régi vágású csavargók, a nyughatatlan, szabadságvágyó vándorok.

Érdemes ezt a könyvet elővenni, hogy találkozzunk a poros utak „szentjeivel”, hogy legalább általuk belekóstoljunk a szabadságba, amiről néha álmodozunk, de amit nem merünk megpróbálni, mert még véletlenül sem szeretnénk nélkülözni.

 

 

ps.: Azt hiszem, hogy akinek az A nyúl éve vagy a Doppler tetszett, az ezt a regényt is szeretni fogja.

A bejegyzés trackback címe:

https://hajokoffer.blog.hu/api/trackback/id/tr7912667099

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.