Vannak könyvek, amik elolvasása után erősen gondolkodom, hogy ha ezt annak idején… Aztán belátom, hogy akkor mindössze másért szerettem volna. Például azért mert akkoriban (ez jelen esetben a középiskolás éveket jelenti) a kvázi szabadszájúsága fogott volna meg. Most meg… most is csak mégis másképp.
A sok néven ismert Roman Kacew úr egyik talán ikonikusnak is mondható regénye az Émile Ajar (így is emlegetném a továbbiakban) néven elkövetett tréfa, ez az Előttem az élet (Európa, 1980). Ennek is a furcsa borítós változata akadt a kezembe. Igen, megint a nyilvános könyvcserélde… Most azon gondolkodom, hogy nem teszem vissza, adtam helyette mást, de ugyanakkor azt érzem, hogy ezt a könyvet nem szabad bezárni. Ezeket a mondatokat szabadon kell engedni.
Nem foglalnám a sorokat a Goncurt-díjhoz kapcsolódó sztorival, írja a wiki.
A történetet sem mesélném, mert nem a mi a lényeg, hanem a hogyan.
Döbbenetes, hogy ez a szellősen szedett, nettó 222 oldalra, már ami a nálam lévő kiadást illeti, több mint 250 idézet jut a moly.hu oldalon.
Ja, és a legfontosabb, hogy nem kezdem el magyarázni, hogy mi a "kurva gyerek", de bízom abban, hogy ha lesz egyszer új fordítás, akkor az "kurva kölökké" fog változni. Nekem így furcsán modoros volt.
Szóval azt találtam, mondani, hogy ez a könyv egy tréfa, ami igaz is, de tréfának véresen komoly Mohamed, azaz Momo története, amely elvisz minket a szép nevű, és sokszínű párizsi Bellevillebe, hogy megmutassa milyen is a nyomor… Hogy meghökkentsen.
A meghökkenés részemről elmaradt.
Talán azért, mert két olyan olvasmány élményem is volt, ami valamelyest ráépül erre a regényre. Belleville sokszínűségét, sötétségét már megmutatta Pennac Malousénne-sagája. És Momo történetének egy másik változata (vagy leágazása?) ott volt Schmitt kisregényében az Ibrahim úrban…
Ezek után tényleg csak a hogyan maradt, hogy elvarázsoljon, és az sikerült.
Mert ahogy Momo mesél, a maga gyerekes, néha kifejezéseket rosszul használó módján, az maga is egy varázslat. A saját nyelv ez a koravén gyerekszáj hihetővé teszi a történetet. Nem lényeges, hogy lehetett-e. Nem lényeges, hogy Belleville valójában milyen. Momo szövege eladja valóságosnak, úgy, hogy az igazi valóság lényegtelenné válik.
Nekem ez a saját nyelv a nyomor egy másik, hasonló technikával dolgozó krónikását Rejtőt juttatja eszembe. Lássuk be, nincs nagy eltérés, a szereplőket nézve, mindössze egy fél évszázad, és Belleville lakói, nem kikötői csavargók, nem coquillardok… de Ajar szerint nem sokban térnek el tőlük. Egy "Török Szultán", vagy egy "Fáraó", vagy egy modern "Kvasztics Fedor" simán elférne a regényben.
Most ez fogott meg benne. Mint ahogy, ha máskor olvasom, akkor a szabadszájúsága, a halálhoz való viszonya, Momo koravén bölcsessége, vagy annyi minden megfoghatott volna...
Mert a nyomorról olvasni innen a fotelből érdekes. Meg talán még van neki némi romantikája is. Csak megélni ne kelljen.
Ezt a könyvet néha nem árt elővenni, mint ahogy Rosa mama …. azt a portét…
Rosa mama egy nagy portrét őrzött Hitler úrról az ágya alatt, és amikor boldogtalan volt, és már azt se tudta, melyik szenthez imádkozzon, előszedte a képet, elnézegette, és mindjárt jobban érezte magát, egy nagy gonddal mégiscsak kevesebb.
…hogy erőt adjon.
