Állítólag (nem én mondtam, valahol hallottam) kell ahhoz némi perverzió, vagy inkább mazochizmus, hogy a néhai Szovjetúnió íróinak a szocialista érában kiadott könyveit olvassa az ember. Különösen igaz ez az egyébként itthon és a nagyvilágban kevéssé ismert írók műveire.

A sorsot nem lehet becsapni. Valami ilyesmi jut eszembe állandóan, aztán megáll a kezem a billentyűk fölött, mert valahogy az istennek sem akarnak összeállni a mondatok. Az a nagy büdös helyzet, hogy Jean Bruller (avagy Brüller János, mert mint tudjuk, valahol mindenki magyar, ő meg az apja révén…

Rövid írásokat (novellákat, tárcákat, humoreszkeket… főleg az utóbbiakat) tartalmazó kötetek olvasásának, állítólag, az a trükkje, hogy nem szabad végigolvasni, mint például egy regényt. Időnként félre kell tenni, hogy utána újra frissként hasson a folytatás, különben jön a csömör.

Én valamiért kedvelem a keményöklű, de szentimentális hősöket. Talán ezért olvasok aránylag sok Maigret történetet, és ezért kedvelem Raymond Chandlert is. Az egykori költő, bizony ott van Chandler bűnügyi (majdnem detektívet írtam, holott hősei nem mindig nyomozók) történeteiben is.

Ez a blog, nem győzöm hangsúlyozni, nem könyvismertetőket, nem recenziókat, nem könyvajánlókat tartalmaz (bár néha úgy tűnik), mégis a könyvekről szól. Ez egy egoblog. Leginkább valami sajátos reflexiók gyűjteménye. Itt van például a most következő könyv.

Nehezen született ez a bejegyzés, mert milyen címkét lehet ragasztani három olyan kisregényre, ami szerkezetét tekintve mégiscsak krimi, de valahogy mégsem az. A többségi javaslat szerint nevezzük őket bűnregénynek… már, ha egyáltalán kell címkézni.

Sokféle olvasmányról volt már szó a blogban. Ami talán kimaradt az az iskolai kötelező olvasmányok (újra) olvasása. Talán, meg zárójelben az újra… Mert vannak olyan művek, amik kimaradtak. Vagy csak egyszerűen olvasás után annyira kiesetek az agyamból, hogy még arra sem emlékszem, hogy tetszettek,…

A verkli, ahogy mi felénk mondják. A monoton ismétlődés. A mindig ott, és mindig abban az időben… Például egy pont, illetve egy hely az utcán reggel munkába menet. Jobbára ugyanazok az arcok. Egy idő után megszokod. Megismered. Feltűnnek a változások. Tán nevet is adsz nekik… Tán a sorsukat is…

Tudom, többek szerint az olvasmányaimban túlteng a krimi, ami valószínűleg igaz is, de ha az olvasmányválasztásnak az az alapja, hogy mitől szabadulnak meg az emberek, akkor törvényszerű, hogy az „olcsónak titulált” műfajok közül lesz nagyobb a választék.

Igaz, hogy aránylag kevés drámát olvasok, mégis, annak idején, két drámának köszönhettem, hogy rátaláltam az Európa Modern Könyvtár sorozatára. Ha vannak dolgok, amik miatt képes vagyok a kádári Magyarországra nosztalgiával gondolni, akkor az egyik az, hogy ezek a kis, színes borítós könyvek…