Azzal, hogy az ember régi könyveket olvas, hogy régi könyvekről ír blogot, leginkább magát szórakoztatja. Hírértéke a friss megjelenések recenzióinak van. Viszont antikváriumból, vagy az esetemben „leselejtezett” könyvek* közül válogatni… igazán olcsó szórakozás.
Persze, tudom én, hogy ami ironikus, meg szatirikus, azon bár nevetni - általában – lehet, de vidámnak közel sem mondható. Mindettől függetlenül az ember remél…
Bal sors akit régen tép… Magyarnak lenni itt Európa keleti közepén nem egyszerű dolog. megtanultuk ezt már történelemből. Nem mintha a nyugati végeken könnyebb lenne írnek lenni.
Sokszor álmodozunk arról (úgy gondolom, hogy ezzel nem vagyok egyedül), hogy a világnak még van egy olyan sarka, ahol az értelem és az érzelem egyaránt fontos. Ahol a lelassul az idő, ahol bonyolult kérdésekre nem az egyszerű választ keresik. Ahol a gondolkodás, a saját gondolatok helyett, nem…
Hollywoodi történetet. Na nem csak a tartalom, hanem az is hogy hogyan került elő egy rejtélyes fiókból, vagy inkább egy poros irattárból ez az elfelejtett kisregény.
Nem szeretek elmebetegek bőrébe bújni. Viszket. És egy jó író eléri azt, hogy az olvasója belebújjon a hősének a bőrébe…
Újabb, korábban számomra valahogy kimaradt, nagyhírű krimi szerző műve került a kezembe. Egy könyv alapján nehéz véleményt mondani, főleg azért, mert ennek a regénynek van egy furcsa izéje, amiről nem tudom eldönteni, hogy egy egyszeri felhang, vagy tényleg ez a stílusa…
Hogy is mondjam, van az ajándékozási piacnak egy olyan szegmense, amit úgy tudnánk jellemezni, hogy olyan tárgyakat árul, amik első blikkre jó ötletnek, netántán jópofának tűnnek. Pedig nem azok.
Értem én, hogy nincs új a nap alatt, de az azért sokkoló, hogy egy Viktoriánus regény, leszámítva a technikai részleteket, bárhol játszódhatna napjainkban.
Hét. Ennyi művel szerepel Graham Greene az 1001-es listán. Azon a listán, amin azok a könyvek vannak, amiket állítólag el kéne olvasni, mielőtt meghalok… és most egyet megint kipipálhatnék, ha vezetnék erről listát. De nem.