Ritka, hogy egy posztban idézek a műből. Olyan meg még tán nem is volt, hogy idézettel nyitok (már a felvezetés után), mert ugye ezek az irásocskák, nem recenziók. Ez egy egoblog, azaz amolyan én és a könyv bejegyzések születnek. Ha valamelyiknek recenzió íze lenne, az bizony azt jelenti, hogy…
Lassan tíz éve, hogy rácsodálkoztunk a skandináv krimire, mintha az valami újdonság lenne, mintha az a semmiből tűnt volna fel, holott, itt volt már az korábban is, csak valahogy nem vettük észre. Talán nem volt, ami felhívja az olvasó figyelmét.
Maigret nyomoz. Nosztalgiázik. …és iszik. Az utóbbihoz hozzátehetném, hogy természetesen. Az alkohol, akárcsak a pipa, hozzá tartozik a felügyelőhöz.
Az utóbbi időben sok krimit olvasok. Teszem ezt azért is, mert a hetvenes-nyolcvanas évek könyveihez aránylag könnyen és mindenképp pénztárca takarékos módon jutok hozzá. No meg azért is, mert ott a két legendás sorozat (ma tán nincs is ilyen) az Albatrosz könyvek (Magvető), és a Fekete könyvek…
A jó ügyvéd krimiben, mint ahogy egyszer már írtam a tárgyalóteremig sejt az olvasó dolgokat, de van olyan csavar, ami csak is ott derülhet ki.
Újabb, korábban számomra valahogy kimaradt, nagyhírű krimi szerző műve került a kezembe. Egy könyv alapján nehéz véleményt mondani, főleg azért, mert ennek a regénynek van egy furcsa izéje, amiről nem tudom eldönteni, hogy egy egyszeri felhang, vagy tényleg ez a stílusa…
Mondhatni nem egy korszerű krimi, ahol a főhős egy nagydarab, nem kicsit elhízott, láncdohányos, és némiképp iszákos rendőr. Bár ezt a leírás ugyan tökéletesen illik gyermekkorom lakótelepi körzeti megbízottjára is, most mégsem róla olvastam, hanem a Quai d’Orsay zseniéről, Maigret felügyelőről.
Az általam kedvelt gengszter történetek, általában fejlődésregények is, amik arról szólnak, hogy hogyan lesz egy piti bűnözőből, vagy véletlenül a törvényen kívülre keveredett, egyébként jó emberből nagymenő bandafőnök, vagy valami hasonló.
Az E. S. Gardner életmű majd kilencven Mason krimit számlál. Bár ennek csak a fele jelent meg magyarul, azért nem kis feladat lenne egy Perry Mason összes olvasás. Nem, nem szándékozom ilyet, de az érdekel, hogy Masonben mi a nagy durranás.
Ha jól sejtem, a legtöbb krimi rajongó olvasási kedvét az a jelzős szerkezet, hogy román krimi, még annyira sem hozza meg, ha azt írnám, hogy szocialista krimi. Pedig egy alapvetően jó, a nyolcvanas években íródott, de mégsem szocialista krimi akadt a kezembe.
Az, hogy vannak…