Ecce homo
2018. május 07. írta: regulat

Ecce homo

Zofia Posmysz: Egy nő a hajón

A II. Világháború, pontosabban a holokauszt feldolgozásáról regények tucatjait olvashattuk. Nehéz téma. Mondhatnám, hogy a többség egy kaptafára készült a szenvedés, a tragédia kibeszélésének szándékával. …és amikor az ember azt hinné, hogy nincs új a nap alatt előkerül egy-egy meglepő regény.

hajon_bor.jpgZofia Posmysz lengyel írónő maga is holokauszt túlélő. Ő azonban nem a saját szenvedését beszéli ki, hanem megpróbálja megérteni(?) vagy inkább megmutatni a másik oldalt. Az Egy nő a hajón (Európa, 1964) című regényének hősei, egy német diplomata házaspár hajón tart a férfi állomáshelyére, Brazíliába, amikor megjelenik a nő, és persze előkerül egy amerikai utas,  aki a férfi társaságát keresi, mert azt hallotta róla, hogy „vele mindenről lehet beszélni”.

Tényleg azt hittem, hogy a kollektív bűnösség kérdése lesz a téma. Hogy Walter, a férj azt fogja megértetni az olvasóval, hogy nem minden német szolgálta a harmadik birodalmat…

Csak épp ott van az a titokzatos nő…

…aki valamiért ismerős Liesenek, a feleségnek.

…és előtörnek az emlékek.

Hogy Liese, nem is Liese, hanem Annie. Hogy Annie a háború alatt az SS-ben szolgált… Hogy Annie felügyelő volt Auchwitzban.

Egészen eddig csak egyetlen regénnyel találkoztam, ami a haláltáborok személyzetét (anélkül, hogy a felmentette volna) emberként mutatta be. Ez a Mesterségem a halál volt… Hogyan lehetséges, hogy egy egyébként rendes ember része lesz egy ilyen embertelen, borzasztó gépezetnek? – teszi fel a kérdést Merle, és tíz évvel később lényegében ugyanezt próbálja bemutatni Zofia Posmysz. Ne feledjük, hogy Merle, bár a haláltáborok egyiket sem járta meg, de három évig volt hadifogoly.

Posmysz kisregénye azonban több mint magának a gépezetnek a bemutatása. Tizenhét évvel a háború után nem csak az elmúlttal, hanem a jelennel is foglalkozik.

A szembenézés szükségességével. A kollektív bűnösség kérdésével. A bujkáló bűnösökkel.

Mert akárhogy nézzük Liese/Annie lényegében bujkáló bűnös, még a férje sem ismeri a múltját. A férje, aki ugyan szemben állt a harmadik birodalommal, de csak a passzív ellenállást választotta. Sőt, tulajdonképpen még ez az ellenállás is megkérdőjelezhető, hiszen harcolt a fronton, mindössze a náci párttól és SS-től tartotta távol magát.

Úgy szolgálta a Harmadik Birodalmat, hogy nem értett egyet vele.

…és talán pont ezért, nem foglalkozott a felesége múltjával, akivel csak a háború után ismerkedett meg.

Persze a lényeg Liese „vallomása”, hogy mi történt akkor és ott a táborban. Hogy mi a kapcsolata a titokzatos nővel, Martaval…

Furcsa dolog volt szembesülni a hatalmat gyakorló sajátos emberségéről. A kötődéséről a rabhoz, akinek arca lett a szemében. Akit a személyes érzelmei kiemeltek a dehumanizált tömegből.

Megrázó. Különösen annak tudatában, hogy itt, az egykori táborlakó, próbálja megérteni a fogva tartóját, és ezzel mintegy ő is kiemeli a harmadik birodalmat hittel és hűséggel szolgáló SS dehumanizált tömegéből.

Az embert, akinek szembe kel néznie múltjával, tetteivel, bűneivel.

Ecce homo…

Posmysz regénye, véleményem szerint, van, vagy inkább lehetne olyan fontos, mint Merle könyve. Kár, hogy viszonylag kevesen ismerik.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://hajokoffer.blog.hu/api/trackback/id/tr5613896662

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.