Nem tudom, hogy a világ más tájékán született sci-fikre jellemző volt-e valamikor az, ami az államszocialista rendszerek ilyen irodalmában tetten érhető, azaz a jövőbe helyezett korrajz, ahol a műfaj csak amolyan díszlet. Körítés.

Írtam én ezt a véleményemet már a „csehszlovák” Páral művének kapcsán is, meg ráhúzható az NDK-s Braun házaspár itt felemlegetett regényére is… valószínűleg most sokan tudnának még írókat és címeket sorolni, olyanokat, amikhez nekem még nem volt szerencsém.

Most viszont horogra akadt egy hazai szerző, bizonyos Jeremy Taylor, azaz Dénémeth István könyve, a Bolygófalók (Móra, 1988).

Tulajdonképpen a maga, eleinte nehezen emészthető, szatirikus stílusában arról is ír, hogy miért pont sci-fit írt… Mert a sci-fi [mondom én] csak egy jelmez, egy eszköz a cenzorok ellen.

Mert vannak olyan korszakok, rendszerek, ahol egy történet játszódhat a régi múltban vagy a távoli jövőben csak a jelenben nem. Mert a jelenben vannak dolgok, amit mindenki tud, csak senki nem beszél róla, mert, aki megteszi, azt

az Idegszervízbe kell vinni, ahol forró szurokba dugják a kezét, keresztre feszítik, esetleg felnégyelik.

Nem beszélnek a bolygófalókról, az „Illetőről” azaz a diktátoról, mert ugyan mindenki tudja a nevét, csak nem mondják ki. Persze nem úgy, mint annak idején az Uljanov, a Dzsugasvilil, a Kumrovec, a Rosenfeld, vagy éppen a Csermanek nevet.

Az „Illető” megnevezés személytelen. És, ha egy diktátor személytelen, akkor nem is ő a lényeges, hanem az őt felemelő rendszer. És egy rendszert sokkal nehezebb megdönteni, mint egy, annak a csúcsán álló személytől megszabadulni. Akkor a diktátor lecserélhető… de a diktatúra marad.

Érdekes módon az Illetőről olvasva képek villantak fel bennem Bacsó Péter Titánia, Titánia című filjéből… Az Illető és a Főtitán, sőt még Braunék Multi Multiplikátója is a valóságban hasonlóan kisszerű, buta figura… Lehet, hogy minden diktátor idővel meghülyül? Vagy ez eleve munkaköri követelmény lenne?

No mindegy. Illetve nem, de most a poszt szempontjából mégis.

Mint ez elején említettem, Dénémeth humora, látásmódja, vagy minek is nevezzem eleinte nem kicsit volt nehezen emészthető. Erre azért illik a leendő olvasó figyelmét felhívni, mert még a végén az én felmenőimet is szidja. Az egész környezet, helyzet abszurditását azzal fokozza, hogy bizonyos részeket papagájszerűen, avagy mantraként ismételget. Elmondatja minden szereplővel, vagy éppen szereplő kapcsán, még akkor is, ha ezzel az őrület határára kergeti az egy idő után már egyáltalán nem nyájas olvasót.

Mindenesetre a Bolygófalók, ha az emberben megvan az affinitás a befogadására, akkor határozottan jó. Furcsa mű ez no, talán nem is érthető azoknak, aki nem élték meg a puha diktatúrát, vagy akiknek jutott kézikocsi, amiről sört és perecet árusíthattak a földalatti állomása, vagy az állatkert előtt*… Biztos lehet sci-fiként is olvasni, nekem nem ment.

Ugyanakkor a kötetbe még befért tíz novella.  Ezeki is a távoli jövőben játszódnak. Amolyan tanmesék. Némelyik visszautal a címadó kisregényre, mintegy kiegészítve azt. És bevallom nekem a rövidségük miatt némelyik jobban is tetszett, mint az alapmű.

Érdekes kötet ez, kár, hogy Dénémethnek nem jutott több idő… írt volna még érdekesebbeket is. Szerintem.

*a kis emberek kis vágyit megtestesítő mantra a regényben… a szüleimnek a lakás, kocsi, telek szentháromság jutott.