Afrikai camino
2017. december 17. írta: regulat

Afrikai camino

Saul Bellow: Henderson, az esőkirály

Egy újabb könyv az 1001-es listáról. Mondhatni amolyan szatíra, olyan fejlődésregényféle, arról, hogy hogyan válik a hős disznó-embersége oroszlán-emberséggé…

henderson_bor.jpgMajdnem azzal kezdtem, hogy „mostanság divatosak a belső útkereső könyvek”, pedig ez nem új divat. Minden emberben legalább egyszer felhorgad a szándék, hogy megtalálja önmagát, hogy valami gyökeresen mást csináljon, hogy felforgassa az addigi életét, hogy bebizonyítson valamit önmagának.

Ebből a szempontból az ideális hősök a negyvenes nők, a maguk midlife krízisével, vagy az ötvenes fickók a kapuzárási pánikjukkal. Igaz, az utóbbiak inkább a komikus műfajoknak szolgálnak táptalajjal, még akkor is, ha a történetük jellemzően tragikomikus.

Bevallom, a Henderson, az esőkirály (Európa, 1977) fülszövegét olvasva gőzöm sem volt arról, hogy mit is várjak Saul Bellow regényétől. Pont annyira ígért valamiféle személyes afrikai caminót, mint amennyire fejlődéstörténet paródiát, vagy éppen amolyan „vissza a természethez” jellegű megvilágosodást.

És első blikkre kaptam egy nagydarab, handabandázó, gazdag, amerikai taplót, akit egyre hajt valamiféle belső hang, hogy „akarom, akarom”, és akit nem hogy kedvelni nem tudtam, hanem egyenesen utáltam. Csak azért nem hagytam félbe (vagy inkább negyedbe, nyolcadba) a regényt, mert csak nem véletlenül került fel az 1001-es listára… Tényleg ezzel bíztattam magam.

És akkor ez a tapló elmeséli élete nagy kalandját, meg úgy párhuzamosan az életét.

Az olvasó (azaz én) meg szép lassan rádöbben, hogy a látszat csal, ez a Henderson nem is bunkó, csak ezt a szerepet vette fel, vagy inkább ebbe sodródott bele. Henderson nem az a műveletlen disznópásztor (mondom ezt, mert a történet kezdetén éppen sertést tenyészt a családi birtokon) bunkó. Henderson azért bunkó, hogy meghökkentse a környezetét, az embereket.

Szóval hősünk elindul Afrikába a barátaival, de nem találja a helyét, és a barátait otthagyva, egy vezetővel elindul Afrika mélyére felfedezni… magát. No igen, nem az a Livingstone.

Rácsodálkozik a civilizáció nélküli természetre, csinál – csupa jóindulatból – egetverő baromságokat, és ezeknek köszönhetően egy afrikai törzs második emberévé válik. Ő lesz Dafu, a warik királya mellett az esőkirály. Látszólag a véletlennek köszönhetően. Valójában egy a törzsön belüli politikai játszma eredményképpen, ahol mind a két fél, azaz a király, és az ő belső ellenzéke egyaránt Hendersonban látja a lehetőséget…

…és Dafu megpróbálja kihozni hősünkből az oroszlánt…

Igen, van ebben személyiségfejlődés, egy eléggé kacifántos filozófia, ami csak azért nem nyomja agyon az olvasót, mert, lássuk be, Hendersonban van valami burleszkszerű.

Hogy a végére Henderson megváltozik-e?

Szerintem nem. Csak szép lassan leveszi az álarcát, és önmagává mert válni. Mint általában a női hősök a midlife krízis sztorikban. Szóval mégiscsak valamiféle afrikai caminót jár be meg.

És miközben Henderson mesél magáról, meg a nagy kalandról, addig az olvasó vagy ideges lesz az általa képviselt amerikai mentalitástól, vagy jókat röhög rajta, vagy mind a kettő. Egyszerre, vagy csak ebben a sorrendben. Mert ez a Henderson egy igazi elszabadult hajóágyú, ami szerencsére nem zuhan a vízbe… bár van rá esélye.

Azt hiszem majd újra kéne olvasni úgy, hogy ne a történetre, hanem a filozófiára koncentráljak.

A bejegyzés trackback címe:

https://hajokoffer.blog.hu/api/trackback/id/tr7213506573

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.