Levélregény
2017. szeptember 04. írta: regulat

Levélregény

Natalia Ginzburg: Kedves Michele

A levelezésben a legjobb az idő. Hogy várni kell a válaszra. Hogy várni tanít. Azt hiszem, hogy ez a legrosszabb is benne. Nem igazán kompatibilis a mai világgal, hiszen a telefon, a cset azonnali kommunikációt tesz lehetővé. Leszoktunk a levelezésről. A levelezés a múlt.

kedvesmichele_bor.jpgA levelezés monológok sora. Mozaik darabok. Amiből valami vagy összeáll, vagy nem. Ha jobban belegondolok nem nagyon olvastam levélregényt. Tudom ott az ifjú Werther… de nem olvastam, csak tanultam róla. Pedig lehet, hogy kötelező volt. Vagy csak ajánlott? Nem emlékszem. Mindenesetre, ha kötelező volt, akkor elblicceltem. Nem ez az egyetlen.

Nem mondhatom, hogy nem szeretem a levélregényt, mert eddig nem nagyon olvastam. Valamiért (nem hinném, hogy tudatos volt), de elkerültem.

Ezek után futottam bele Natalia Ginzburg Kedves Michele (Magvető – RaRe; 1980) című levélregényébe.

Kétségtelenül nem tetszett, és kétségtelenül zseniális.

Keresem a jó indokot arra, hogy miért kéne ezt bárkinek is elolvasni, miközben úgy gondolom, hogy mindenki jól jár, aki elolvassa.

Nem mintha a történet maga nagy durranás lenne. Egy széthulló (talán felső) középosztálybeli család gyermeke, a valószínűleg kommunista, talán anarchista Michele lelép Angliába. Valamikor a hatvanas évek végén, vagy a hetvenes évek elején. Menekül. Főként neki szólnak a levelek, főként az anyjától és a nővérétől. Ritkán válaszol… ilyenek ezek a fiatalok.

Ezekből a levelekből rajzolódik ki az egyik titok, hogy miért is kellett Micelének oly hirtelen távoznia Olaszországból, és ezeken át ismerjük meg a széthulló családot, a barátokat. Korkép. …vagy talán kórkép.

Tulajdonképpen az egész, ami kirajzolódik a levelekből, valami idegesítően sablonos vígjátéki olasz család lenne, és mégis… Ginzburg beletesz az anya és a nővér leveleibe valami olyan pluszt, amitől az egész fájdalmas lesz. Tragikus. Ami sejtet Michele távozásának okánál egy jóval komolyabb családi titkot, valamit, amiről senki sem beszél, és amiről az olvasó sem tudja meg, hogy mi az. Csak azt, hogy van.

…meg azt, hogy feloldás nincs.

Egyszerű lenne az olvasó dolga, ha mindössze két, maximum három ember levelezne, de Ginzburg ezt a kényelmet nem adja meg. Újabb és újabb szereplőket von be a levelezésbe. Tulajdonképpen azt a trükköt alkalmazza, amit Fogách az Irodalmi szószedetben olyan jól megfogalmazott (MaNcs, 2007/15, A levélregény), hogy a levélregény dokumentumnak álcázza magát, és ezt az álcát mi tenné reálisabbá, hogy az információk egy része többé-kevésbé olyan kívülállók leveleiből származik, akik más levelekben szereplői, mellékszereplői a történéseknek.

És persze ne feledkezzek meg Maráról. Mara Michele – mondhatni ex barátnője – a gyerekének az anyja… Na ő az, aki az összeálló és egyébként komor, tragikus történetbe, mint egy ellenpontozva az anya és a nővér küzdelmét a család összetartásába, tragikomédiát visz, a maga végtelen butaságával és önzőségével. Akit talán sajnálni kéne. De nem megy.

Ginzburg megcsinálta.

A történetet banálisnak tartom. A szereplők nem fogtak meg. A fiatalság önzőségén (Michele, és Mara egyaránt) nem látok túl sok mondanivalót… és mégis! Ginzburg ebből valami olyat rakott össze, amit kár lett volna kihagyni. Gondolatok, érzések, amik mire a helyükre kerülnek, valószínű, hogy már nem is tudom a regényhez kapcsolni, de amiket Ginzburg indított el.

A bejegyzés trackback címe:

https://hajokoffer.blog.hu/api/trackback/id/tr4712802324

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.