Kimaradt kötelező
2017. május 19. írta: regulat

Kimaradt kötelező

Mihail Solohov: Emberi sors

Sokféle olvasmányról volt már szó a blogban. Ami talán kimaradt az az iskolai kötelező olvasmányok (újra) olvasása. Talán, meg zárójelben az újra… Mert vannak olyan művek, amik kimaradtak. Vagy csak egyszerűen olvasás után annyira kiesetek az agyamból, hogy még arra sem emlékszem, hogy tetszettek, avagy nem.

emberisors_bor.jpgItt van például Mihail Solohov kisregénye, az Emberi sors. Nem emlékszem. Még arra sem, hogy esetleg a filmet néztem meg olvasás helyett. [Bár ennek kicsi az esélye, azt hiszem ezt mindössze a lúzer Nyilas Misivel tettem meg.]

Szóval az Emberi sors (Európa – Európa Zsebkönyvek, 1971).

Hát, ha annak idején nem is, most itt volt az alkalom az újraelolvasására, mert bizony a háztartásokból kidobott könyvek között az első helyen szerepelnek az „oroszok”. A szovjet-orosz művek meg pláne. Hiába a Nobel-díj, ha az író nevének oroszos a hangzása és nem volt betiltva a Szovjetunióban, akkor repül. Mondhatni több kiadás közül választhattam.

Annál a kötetnél maradtam, ami a címadó kisregény mellett még hat további rövid írást tartalmaz. Főként a polgárháború időszakából.

Most kellene jönnie annak a résznek, ahol novelláról- kisregényre elmondom, hogy melyik miért jó, és hogy milyen mély emberi tragédiákat fogalmaz meg Solohov egyszerű, de mégis nagyszerű, de leginkább hatásos eszközökkel. Meg, hogy a doni kozákság életéből merít, ami nem csoda, mert ugye azt ismerte… bár…

Bár abból, ahogy Jelena Lanszkaja, filmrendező egyetlen mozdulattal áttette az A csikó című novellát az amerikai polgárháborúba… nos abból is látszik, hogy ezek az írások azért is zseniálisak, mert valójában hely és idő nélküli tragédiák. Pont annyira játszódhatnának Spanyolországban, mint az USA-ban. Játszódhatnának a múltban, a jelenben és a jövőben. …akár egy távoli galaxisban is…

Például az Az anyajegy című novellát olvasva, már jóval a végkifejlet előtt szólt a fejemben a mondat:

- Luke Nyikuska, én vagyok az apád!

Bármely háborúban. De leginkább polgárháborúban. Egyszerű „kis” tragédiák. Mozaikok, amik a háború nagy tragédiája mellett eltörpülnek, de ezekből a darabkákból áll össze a nagy tragédia. Ahogy szembekerülnek generációk, apák és fiúk, gazdagok és szegények, sőt néha még a szerelmesek is.

Egyszerű és időtlen panelek, kényszerű döntésekből születő tragédiák. Mondhatnám, tényleg ilyen az emberi sors. Élni kell, és megpróbálni valahogy túlélni. Embernek maradni. Ez a címadó kisregénynek is a lényege.

Solohov zseni.

Felejtsük el, hogy nem szeretjük a kommunistákat és a szovjet-orosz irodalmat, egyszerűen élvezzük ezeket az írásokat. Már amennyire tragédiák sorát élvezni lehet. Propaganda sincs sok ezekben az írásokban, de különben meg miért is ne lenne? Hiszen Solohov a saját, a bajtársai sorsából merít. Arról ír, amit látott, amit átélt. És ő a bolsevik oldalon harcolt.

Szeretni kell ezt a kis könyvet… pont, mint az életet.

A bejegyzés trackback címe:

https://hajokoffer.blog.hu/api/trackback/id/tr2912520007

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.