Boldogságkeresők
2017. március 31. írta: regulat

Boldogságkeresők

Valerij Sevcsuk: Hajnali kakasszó

Igaz, hogy aránylag kevés drámát olvasok, mégis, annak idején, két drámának köszönhettem, hogy rátaláltam az Európa Modern Könyvtár sorozatára. Ha vannak dolgok, amik miatt képes vagyok a kádári Magyarországra nosztalgiával gondolni, akkor az egyik az, hogy ezek a kis, színes borítós könyvek megjelenhettek.

kakasszo_borito.jpgA piaci alapokon történő újraélesztést nem is bírta ki a sorozat. Pedig, nagyszerű olvasmányokat köszönhetek neki, no meg persze meghökkentő felfedezéseket. Szerencsére az egykor megjelentetett több száz címből van bőven hátralékom, és rendszeresen kerülnek a sorozat tagjai közprédaként a nyitott könyvespolcra. Most például, az egykori Láng Gépgyár Szakszervezeti Könyvtárából ki… vagy inkább a könyvtárral együtt leselejtezett (nem tudom, hogy melyik az igaz, de valamiért az utóbbira tippelek) könyv került a kezembe. Bevallom, hogy az író neve, Valerij Sevcsuk nem mondott semmit. A cím, Hajnali kakasszó (Európa – Modern Könyvtár, 1981), sem fogott meg. De, ha már beválogatta a sorozatszerkesztő anno, csak megpróbálkoztam a két kisregénnyel.

Bár nem lettünk barátok, nem bántam meg.

Vannak könyvek, amikkel rosszkor találkozik az ember. Amikor valahogy nem tud megfogni, pedig érzem, hogy van benne valami. Sevcsuk hőseinek a boldogságkeresése, a néhol (leginkább a második kisregényben meg-megvillanó szelíd iróniája, és az író elbeszélési stílusa, most valahogy távolságtatásra késztetett.

A stílust talán úgy tudnám jellemezni, hogy olyan, mint a Güell park mozaikjai. Közelről csak cserépdarabok, de, ha eltalálja az ember a megfelelő távolságot, akkor gyönyörű színes képeket kap. Hát én most túl közelről néztem.

Sevcsuk hősei úgy, a címadó Hajnali kakasszóban, mint a szerintem kissé bizarr című, Galambok a harangtorony tövében, hétköznapiak, és nem valami nagy dolgot szeretnének, mindössze boldognak lenni. Megtalálni a céljukat, a párjukat, az örömöt az életben.

Az első kisregényben egy családon keresztül mesél a boldogság keresésről, vagy inkább a harmónia megteremtésének a szükségességéről. Az egykori és a most születő álmokról, a túl magasra tett mérce miatti kudarcokról, a valóság rögközelségéről. Arról, hogy a boldogság, a harmónia bennünk van, csak meg kellene találni…

A második kisregény közege a büro, a hivatal, ahol a fiatal hivatalnokok keresik a boldogulást, az osztályvezetőnő védőszárnyai alatt… az ő életükről, a mindennapos (ha, néha nem is mindennapi) problémáikról, a „révbe érésükről” szól a történet. No meg arról, hogy egy ilyen szinte idilli munkahely a tyúkanyó főnöknővel nem is biztos, hogy idilli.

Én speciel mindig is tartottam az anyáskodó főnököktől… de ez most nem tartozik ide.

Mint említettem, nem a legszerencsésebb találkozás volt ez nekem Sevcsukkal. Lassúnak, túl töredezettnek éreztem. Nem voltam vevő erre az irodalmi staccatora. Van ilyen. Túl közelről néztem a cserépdarabokból kirakott képet.

Azt hiszem nem sok ukrán irodalmat olvastam eddig, de abban a kevésben, a Modern Könyvtár meghatározó szerepet játszott. Érdemes ezeket a kis színes borítós, farzsebben elférő köteteket kézbe venni, elolvasni, még akkor is, ha néha az olvasó (azaz én) és a mű nem is talál egymásra, mert nem a könyvben van a hiba (és nem is bennem) sokszor csak nem a megfelelő időben találkoznak. És amilyen kis vékony kötetek, könnyen adja magát az újraolvasás.

A bejegyzés trackback címe:

https://hajokoffer.blog.hu/api/trackback/id/tr7312389697

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.