Bal sors akit régen tép...
2017. február 13. írta: regulat

Bal sors akit régen tép...

William Trevor: Balvégzet bolondjai

Bal sors akit régen tép… Magyarnak lenni itt Európa keleti közepén nem egyszerű dolog. megtanultuk ezt már történelemből. Nem mintha a nyugati végeken könnyebb lenne írnek lenni.

balvegzet_borito.jpgMost talán nem is sorolnám a vélt, vagy valós párhuzamokat, de valahogy Himnusz és Kölcsey jutott állandóan eszembe William Trevor regényének, a Balvégzet bolondjainak (Magvető – Világkönyvtár, 1983) olvasása közben.

Nehéz, tragikus szöveget kap az olvasó. Nem is tudom, hogy mi mást várhattam volna…

Trevor egy családregényt ad az olvasónak. Hatvanöt év történetét, amely időszak magában foglalja az angol-ír egyezményt, a polgárháborút, az köztársaság megszületését. Mindezt úgy, hogy hősei nem a történelem alakítói, csak elszenvedői.

A főhős, ha nevezhetem egyáltalán így a kis Willie Quinton, mondhatni, eleve hendikeppel indul. Az apja ír, az anyja angol, és bár Quintonéknál ez családi hagyomány, már az angol feleség, azért lássuk be, hogy nem a töretlen népszerűség alapköve…

Persze ebből még akármi is lehetne, de egy éjszaka a történelem katoncsizmája rájuk rúgja az ajtót. Willie apját és két testvérét megölik az angol katonák. A boldog gyerekkor lezárul. Azért még az iskolás éveit végigkövetjük, megismerjük az első szerelmét, végignézzük, ahogy az anyja alkoholista lesz, majd öngyilkos…

És elválunk Willietől.

Trevor zseniális módon egyre nagyobb ugrásokkal a főszereplőt váltogatva mesél. Willie után Marianne, a szerelem, a szerelmes lány kerül a középpontba. Marianne, aki unokatestvér és angol, mondhatni, a Quinton hagyomány szerint… aki csak egyszer hált a szerelmével… és, aki ettől az egyetlen alkalomtól állapotos lett.  Ő veszi át a stafétát. És az ő története a folytatás, az hogy hogyan lett írré… Miközben Willie valahol a kontinensen.

Marianne-nel együtt tudjuk meg, hogy Willienek miért kellett elmennie.

Aztán kettőjük lánya Imelda mesél a gyerekkoráról.

Majd megint Wille, megint Marianne, és megint Imelda.

És 1983-at írunk, amikor végre együtt a család. Willie Quinton 73 éves…

Nehezen indult. Talán még untam is Willie gyerekkorát…  Nyomasztott. Aztán egyszer csak beszippantott a történet. És vártam, a megváltást, a happy endet, vagy, hogy a történelem végleg agyon nyomja őket. A mindent elsöprő tragédiát, a megtisztulást. …és egyik sem jött.

Trevor attól zseniális, hogy narrátor tud maradni (nem véletlenül került be a könyv az 1001 közé), nem mond nagy igazságokat, nem von le következtetéseket, nem ítéli el, és nem menti fel a szereplőit, akik nem hibátlanok, hiszen emberek. Nem megmagyarázni akarja a történelmet, hanem átéreztetni az olvasóval. És ez bizony sikerül is neki. Van ennek a regénynek egy ködös, merengő, mélabús hangulata… ami hisz abban, ami elhiteti, hogy idővel eljön a béke. Külső, belső egyaránt.

Az isteni áldás…

A bejegyzés trackback címe:

https://hajokoffer.blog.hu/api/trackback/id/tr1612254728

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.