Hammett kedvence
2017. január 06. írta: regulat

Hammett kedvence

Dashiell Hammett: Az üvegkulcs

Az utóbbi időben sok krimit olvasok. Sőt előfordulnak az újraolvasások, amik… Az újraolvasással érdekes a kapcsolatom. Alapvetően az a véleményem, hogy úgy újraolvasni egy regényt, hogy az ember emlékszik rá, az azt jelenti, emlékeiben a mű, fontos és jó. És időt csak az ilyenre érdemes áldozni.

uvegkulcs_borito.jpgAz újraolvasás kockázatos. Nagy az esélye, hogy az olvasás végén az ember felteszi a kérdést, hogy: "Mi tetszett nekem ebben a szarban?". Jó, ugyanennyire meg is lepődhet, hogy jobb, mint várta, de erre kicsi az esély, mert ugye az ember, szándékosan, ritkán olvas újra valamit, ami anno nem fogta meg.

Persze vannak kivételek...

Mindezt a szócséplés annak köszönhető, hogy újraolvastam egy kivételt, azaz Dashiell Hammett klasszikus krimijét (annyira klasszikus, hogy még a 1001 könyv között is ott van), az Az üvegkulcsot (Magvető – Albatrosz könyvek, 1976). Állítólag ez volt Hammett kedvence… Mondjuk az számomra meglepő, hogy ezt klasszikus hardboiled krimit, mondhatni alapművet, negyven éve senkinek sem jutott eszébe újra kiadni Magyarországon.

Bevallom, harminc évvel ezelőtt nem fogott meg az üvegkulcs…

Nem is emlékeztem igazán a történetre, ahol Ned Beaumont afféle muszájherkulesként göngyölíti fel a szálakat Henry szenátor fiának meggyilkolása ügyében. És, hogy ne legyen egyszerű az élete, a nyomozáshoz a hátteret egy helyi, azaz városi választási harc finise adja, ahol Beaumont barátja, és a közhiedelem szerinti tettes, vezeti az egyik „pártot”…

Persze a gyilkost azt tudtam. No de a jó krimi először „csak” rejtvény, de másodszor is szórakoztatónak kell lennie. Az üvegkulcs meg az, főleg, ha az ember szeret a politikai színpad háttérben folyó machinációkról olvasni. Akár igaz, akár fikció… Én meg kedvelem ezt a műfajt.

Ráadásul most jöttem rá, hogy Hammettnek köszönhetően kaptam rá például Ross Thomas krimijeinek az olvasására, lett kedvencem például a Hoci-Nesze, vagy Frank Leonard 100-as boxa.

Ned Beaumont, cinikus, fekete-fehérben egyáltalán nem meghatározató figura, némileg cinikus, koránt sem grál lovag, és még csak zseninek sem mondható… és persze, ahogy a hardboiled krimik hőseihez illik, még csak nem is szuperhős. Elég gyakran csúszkál a saját vérében. Ettől valahogy sokkal ember közelibb, mint Holmes, vagy éppen Poirot. Mégis klasszikus a maga nemében, bár sokat dobna rajta, ha a humora legalább megközelítené a másik hardboiled kortárs, Philipe Marlowe humorát.

Valami olyat tud ez a könyv, amit talán a skandináv krimik, reflektál, ha kis mértékben is, a születése korának társadalmi problémáira… megmutatja az amerikai álom, egy sötét oldalát. [Nem véletlen, hogy a skandinávok díjat neveztek el a könyvről.]

Sok olvasó, talán, úgy érzi, hogy a ritmusa lassú (már mai szemmel), de ez talán megbocsájtható, hiszen egy nyolcvan évvel ezelőtti regény. Egy lassabb kor terméke. Különben engem meglepett, hogy újraolvasva sokkal gyorsabb volt a ritmusa, amire emlékeztem. És bevallom, nekem, azzal, hogy a műfaji ismereteim bővültek az évek során sokkal jobban tetszett, mint elsőre. Pedig a rejtély varázsa most nem működhetett, hiszen tudtam, hogy ki és miért ölte meg az ifjú Henryt.

Nyugodtan mondom, hogy a krimi rajongóknak ez mű, kötelező. …az újraolvasás is.

A bejegyzés trackback címe:

https://hajokoffer.blog.hu/api/trackback/id/tr4912103859

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.