Vatanen szerkesztő istenné válásának története
2016. november 30. írta: regulat

Vatanen szerkesztő istenné válásának története

Arto Paasilinna: A nyúl éve

Van itt egy könyv az 1001-es listáról, amiről csak spoilerezve tudok írni. És kivételesen nem is akarnék másképp, bár a könyv nagyszerűsége szerintem a hogyanban rejlik, és nem a történetben. Egy biztos, hogy szerintem bármikor újra olvasható…

nyulbor.jpgSokaknak persze Arto Paasilinna regényét olvasva először Doppler ugrik be. Mondjuk nekem közvetlenül utána Tersánszky legendája is eszembe jutott a nyúlról, akit Paprikásnak hívtak és Gazsiról, a falubolondjáról. Valahol mind a kettő igaz, mint ahogy az is, hogy ezt a történetet dolgozza fel a Koldus és a nyúl, de térjek vissza Paasilinna A nyúl éve ( Magvető – Rakéta Regénytár, 1983) című regényéhez, ami tulajdonképpen Kaarlo Vatanen istenné,  de legalábbis félistenné válásának története… Nem kevés alkohol hatása alatt elmesélve.

Biztos mindenki ismeri azt a helyzetet, amikor valaki még józanul elkezd történetet mesélni, és az andalítóan induló történet a maligánfok emelkedésével, egyre vadabbá válik. A kényelmes bandukolásként induló időfolyamat egyre vadabb bakugrások tarkítják végül staccatóba csap, és szinte érthetetlenül, de legalábbis fantasztikumba hajlóan ér véget. Na pont így mesél Paaslinna, ami a finn néplélek és a tömény szeszek kapcsolatának ismeretében azért nem meglepő.

Tudom, sokan vitatják a finn-magyar testvériséget, de lássuk be a tömény szeszek iránti szenvedély pont jó rokonsági forrásnak is, elvégre egy szesztestvér is csak testvér.

Szóval a nyúl éve, avagy…

A történet, akár csak Loe sztorija, amolyan hirtelen feltámadt civilizációs ellenes csömörrel indul. Az olvasó azt várja, hogy kap egy édesbús lappföldi vissza a természetbe sztorit, ahol a hős, jó esetben jellemében fejlődik.

Vatanen szerkesztő, miután megmenti a nyulat, akit véletlenül elütöttek, otthagyja állását, családját, Helsinkit, azaz a várost, megszabadul minden nyűgétől, és afféle lappföldi hobónak áll. Megkezdi utazását a nyúllal. Alkalmi munkákból él, és érdekes kalandokba keveredik. Van benne erdőtűz, hadgyakorlat, favágás… találkozik érdekes és kevésbé érdekes emberekkel…

nyulful.jpgUtazásai során Vatanen olyan csatákat vív, amelyek által szép lassan mitikus hőssé válik. Mondhatnám, megistenesedik.

Az elsőt egy hollóval, ami köztudottan egy okos állat. A történetben szereplő meg még gonosz is, de Vattanen túl jár az eszén… és megöli.

A másodikat az erőt jelképező medvével. De Vatanen kitartóbb, elszántabb nála, és őt is megöli. Mellesmeg ennek a küzdelemnek a meséjében hangzik el a regény egy ikonikus mondata:

A nyúl a medve vérére szomjazik!

Ha az olvasó nem jött volna rá, itt már egyértelmű, hogy a nyúl maga Vatanen, vagy legalábbis valami totemállat.

…és a végére marad az igazi csata, az állammal, azaz a civilizációval. És Vatanen ismét csak győz.

És amikor kipihente a diadalt… emberfelettivé válik.

De legalábbis a mesélő eddigre lesz hulla mátó.

Az olvasó meg, ha nem hatotta át a sorokból áradó cefre szag, néz kicsit értetlenül, hogy: "Ezt most hogy?" Talán még egy kicsit hiányérzete is van, hogy miért kellett összecsapni így a végét..

Megmondom. Úgy, hogy gyomormosás közben nem lehet történetet mesélni…

Paasilinna zseniális. Komolyan. Keressétek, olvassátok, szeressétek.

…és jegyezzétek meg:

Vatanennel nem lehet packázni!

A bejegyzés trackback címe:

https://hajokoffer.blog.hu/api/trackback/id/tr5712011820

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.