Kár, hogy csak aránylag kevés könyvről tudjuk [itt a magamfajta átlagolvasókra gondolok, nem az irodalmárokra], hogy az valamikor, valahol, valamiért tiltólistára került. Pedig tudjuk - már csak ilyen az ember - hogy a tiltott gyümölcs, édes méz… még, ha zöld is. – hogy az egykori slágert idézzem.
Én például nem tudtam, hogy Vladimir Pozner A vesztőhely című kisregényét annak idején betiltották, mondván „biztonsági kockázatot jelentett a hadseregre”. Értem én, hogy a szó veszélyes fegyver [igen, én is unom a slágeres közhelyeimet], de a hadseregre biztonsági kockázatot jelentő kisregény… az azért nem semmi. Ha ezt tudom, már önmagában is elég lett volna a kisregénnyel azonos, A vesztőhely (Európa – Modern Könyvtár, 1960) címen kiadott kötet elolvasásához.
És ehhez még hozzájön az a fröcsögés, amit egy másik Pozner regény az Az örjöngő kapcsán olvastam. Az író vétke, hogy antifasiszta, zsidó és kommunista. És bár Unger báró élettörténete nem igazán hatott meg, de volt benne valami… Igazából ez vett rá a kötet elolvasására.
Mint a fülszöveg is említi a kötetben négy írás van az algériai háború idejéből.
Akkor még (…) az elektromos áramot arra használták, hogy világítson az embereknek, nem pedig arra, hogy kínozzák őket.
Kettőnek franciák, kettőnek arabok a főhősei. Mindegyik a gyarmatosítás, a gyarmati háború, a gyarmatosítás embertelensége ellen emel szót, megtörtént esetek feldolgozásával.
Talán nem véletlen, hogy a francia szemszögből, méghozzá a háborúellenes francia szemszögből megírt két történet az erősebb. Nem véletlen, hogy az A vesztőhelyet betiltották, tulajdonképpen az A Fontargente-i tavaknál is megérdemelte volna ugyanezt a sorsot. Poznernek sikerül megértetnie az olvasóval, hogy a hazaszeretet és az algériai szolgálatmegtagadás nem egymást kizáró fogalmak.
Tudom, tudom, ez alapesetben nem egy nagy durranás, de gondoljunk csak bele a saját közvetlen, indulatoktól áthatott történetünkbe, a közelmúlt történelmébe. Mennyire erős a velem vagy ellenem, harmadik utat nem engedő érvelése. Egy ilyen helyzetben a szolgálatmegtagadás mellett szót emelni sokak szemében egyenesen nemzetárulás.
És Pozner (bár érezhetően a kommunista, internacionalista eszméktől áthatva) de egyszerűen érthetően teszi ezt.
A két arab történet számomra nem olyan jelentős, valahogy sommásabb, sablonosabb. Az utolsó, a Dzsilali reggele mondhatni tizenkettő egy tucat, a kommunista szentek történeteiből…
Mindenesetre kár, hogy ezek az írások, csak egy félévszázados kötetben érhetők el… már, ha valaki éppen összeakad vele.