Az Útkereső
2013. február 11. írta: regulat

Az Útkereső

Erlend Loe: Naiv. Szuper!

Napok óta azon tűnődöm – na, nem állandóan, csak amikor a narancsszín könyv eszembe jut – hogy milyen volt huszonöt évesnek lenni.

szuper.jpgAzt hiszem, csinálok egy listát arról, hogy mim volt. [Jó, nem lesz az igazi elvégre húsz év távlatából mégiscsak másképpen… de ettől talán érthetőbb leszek a későbbiekben.] Szóval mim volt huszonöt évesen? Volt egy lakásom. Volt munkám. Jut erről eszembe akkor még hittem abban, hogy karrierem is van, amihez elég jól dolgozni. [Mondjuk, némi karriert fel tudok mutatni, de az, hogy ebben mekkora szerepe volt a munkám minőségének… mert volt, csak a mértéket nem tudom. Azzal áltatom magam, hogy komoly szerepe volt.] Volt barátnőm. Voltak barátaim. Szüleim és nagyszüleim, meg testvéreim, és nem túl erős családi kötelékeim. Tévém, cd lejátszóm… és némi adósságom. [ja nem, azt addigra pont kifizettem.]

Ha viszont arra gondolok, hogy mim nem volt, akkor csak a szocialista szentháromság – lakás-telek-autó – utolsó két tagja jut eszembe. De valahogy ezek baromira nem is hiányoztak.

Azt hiszem, hogy ha akkoriban kellett volna ilyen listát írnom, más dolgok kerültek volna bele. A nincsbe mindenképpen.

Írom mindezt azért, mert valahogy sehogy sem tudom beleélni magam Erlend Loe Naiv. Szuper! (Scolar, 2010) című könyve főhősének a bőrébe. Mondom, talán a kilencvenes évek elején jobban ment volna. A regény egy huszonöt éves fiú szemszögéből mutatja be a huszonévesek helykeresését a világban. A nihilt [nem jó szó, vagy mégis?], a kilátástalanságot, a célkeresést. Vagy a célkeresés keresését.

Egyszerű történet, mondhatni egy estés olvasmány, mégis a huszonévesek lelkesednek érte, mert – legalábbis azt mondják – ezt érzik. Mert egyszerű. Mert nincs túlbonyolítva.

loe.jpgÉn meg itt ülök bután, hogy ha érteni, érteni vélem is, de nem tudok a bőrébe bújni. Mennyivel egyszerűbb volt a dolgom Rob Fleming* esetében, azt pont jókor olvastam. De ezt?

A végleges lemaradás érzésével küzdök. Nem tudom, és talán már nem is akarom a főhőst megérteni, a nyűglődését átérezni. Felnőttem. …és úgy tűnik ugyanolyan csökötté váltam, mint azok (értem itt a szüleim korosztályát), akik engem nem akartak megérteni annak idején. …és egy kicsit szenvedek a dologtól, mert szeretném azt hinni magamról, hogy empatikus vagyok, meg toleráns… és nem!

Szívem szerint rákiabálnék, hogy kezdjél már valamit magaddal, ami – lássuk be – toronymagas baromság lenne, hiszen pont az a baja, hogy nem tudja, mit kezdjen magával. Hogy a „valamit” az számára értelmezhetetlen. Hogy nem valamit keres, hogy az akármi az nem jó, hogy – a könyvbeli listák egyikét idézzem – az érzés kellene neki(k), hogy a dolgok összefüggnek és a végén minden jól alakul, hogy ez adna terveket meg lelkesedést.

Lehet, hogy kult könyv a Naiv. Szuper!, de nekem nem tetszett.

Nem tetszett, mert közvetve a mai valómra, az értetlenségemre mutatott rá. És ki szeret a saját hibáival szembesülni? Én nem.

Lehet-e egy negyvenes toleránsabb a huszonévesekkel, ha ezt a könyvet elolvassa? Lehet, de azért ne nagyon tessék reménykedni.

 

És most vissza a hazai vizekre. Hazai kult következik. A fagyott kutya lába Parti Nagy Lajostól.



* Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

A bejegyzés trackback címe:

https://hajokoffer.blog.hu/api/trackback/id/tr845075190

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.