Szarból nem lehet várat építeni
2013. február 05. írta: regulat

Szarból nem lehet várat építeni

Kolozsvári Grandpierre Emil: Árnyék az alagútban

A félelemnek szaga van. Semmihez nem fogható, nem leplezhető savanyú szaga. 

árnyak.jpgPedig az ember már csak olyan, hogy próbálja legyőzni a félelmeit. Így lehet, hogy nem látszik, de a szaga azért…

Kolozsvári Grandpierre Emil Árnyak az alagútban (Magvető, 1981) című önéletírásának[?] úgy hatvan százalékát áthatja a csengőfrász szaga.

Talán önkényesen, talán türelmetlenül olvasok töredékeket Kolozsvári életéből, ezáltal a magyar kultúra alakulásának történetéről. Ebből az önéletrajzi regényfolyamból - a potenciavadász, meg az utolsó hullám - után most kicsípett részlet az ötvenes évek elejéről szóló Árnyak az alagútban. Aminek a hatvan százaléka szar, mint maga a korszak. Abból meg nehéz várat építeni.

Na jó, ez erős túlzás, de ez a hátulütője annak, hogy _én erősen elfogult vagyok Kolozsvárival_. Ha már az ember szereti egy író stílusát, történeteit, vitalitását, csibészes kikacsintásait, akkor baromira zavarja, ha kevesebbet kap, mint amit elvár, mint amit megszokott.

És ennek a regénynek az elejéről pont ez a vitalitás, ez a kikacsintás hiányzik.

Szaga van.

Félelem szaga.

Mintha arra a kérdésre, hogy hogyan élte/élték meg a Rákosi-korszakot csak annyit tudna mondani, hogy féltünk. És amikor nem féltünk, akkor be voltunk szarva.

Nem mondom, hogy nem érdekesek ezek a szemelvények, életképek, „mosócédulák”, vagy mik… akár azok is lehetnek. Olyan formán, hogy van, akinek érdekes a hátán himbálódzó guppi is az akváriumban, de azért, lássuk be az élő azért mégiscsak más élményt nyújt. Ötfejezetnyi színtelen szürkeség… amiből süt a csengőfrász. Maradéka.

Azt hiszem ez volt a könyvből a kötelező penzum a koncepció, aztán a hatodik fejezetben átszakadhatott valami láthatatlan gát és az félelem, izzadságszagú próza hirtelen feléled.

Afféle varázslat születik… [mer’ má’ megint a nőkről van szó…]

Magdáról, a feleségről, a nagy szerelemről, az igaziról, meg arról, hogy mik azok az apró dolgok, amik, mint borsószem a csizmában, heggyé váltak…

Meg Relliről, az újrakezdésről, illetve annak reményéről, sikertelenségéről…

Minél többet ismerek meg Kolozsvári műveiből, úgy látom meg élete nőiben a későbbi regényalakokat. Magdában a Nők apróban Sárikáját, Relliben az A burok Ildikóját.

Ezek a nők hirtelen élettel töltik meg a könyvet, a szerethetőségükkel, az idegesítő voltukkal. A gesztusaik mondataik ott vibrálnak minden mondatban. Ők, mármint a nők, és nem ez a kettő, hanem az összes, akibe Kolozsvári valaha beleszeretett, akit megkívánt… ők azok, akik életet, energiát, lendületet adnak a regénynek.

Ha lenne szívem egy könyvet tönkretenni, most fognék egy snitzert és az elő öt fejezetet úgy vágnám ki, ahogy van. Ez a könyv nem lesz soha a kedvencem.

 

A következő könyv a eddig készült egyik legjobb magyar akció krimijének az alapja… Mond valamit az a cím Munkácsi Miklóstól, hogy Kihívás?

És az a filmcím, hogy Dögkeselyű?

A bejegyzés trackback címe:

https://hajokoffer.blog.hu/api/trackback/id/tr75064797

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.