Mint egy elcseszett Rómeó és Júlia történet
2012. szeptember 18. írta: regulat

Mint egy elcseszett Rómeó és Júlia történet

Erlend Loe: Doppler, az utak királya

Ha jól emlékszem, nem sokat írtam a könyvről, egyszerűen csak megkérdőjeleztem, hogy valaki tud-e ekkorát esni bringával… Mert Andreas Doppler kivonulása a civilizáció peremére ugye ott kezdődött. [Nekem ne mondja azt senki, hogy a civilizációból vonult ki, mert akkor nem próbálna cserélni, és nem járna vissza lopni. Na ugye!] Jó a végén tényleg neki indul…

doppler.jpgIlyenkor az ember gyereke azt várja, hogy a folytatásban megismerkedik Doppler nagy menetelésével a nagy büdös semmibe. Aztán kiderül, hogy tényleg van-e benne elég kurázsi, vagy feltámad benne valami - nevezzük talán felelősség érzetnek - a családjával szemben. Elvégre mégiscsak egy kétgyermekes családapáról beszélünk.

Na pont ezzel a reménnyel vettem kezembe Erlend Loe Doppler, az utak királya (Scolar, 2008) című könyvét. És mit kaptam?

Hát nem azt, amit vártam.

Mert ugye mi történt az úton a semmibe? Semmi.

Azaz valami csak történt, mert Doppler mintha megváltozott volna. Olyannyira, hogy ez már nem is igazán az ő története, hanem két kilencvenéves svédé [ez fontos, mármint a svéd, lett lévén Doppler norvég], Maj Britté a narkós és lázadó (lett öregkorára) meg Anton von Borringé, aki cserkész… már ifjú kor óta.

Úgy látszik Loe valamiért nagyon vonzódik az öregekhez, már az első könyvben is ott volt Düsseldorf úr.

Szóval Doppler megérkezik Svédországba és mivel Maj Britt tanyája az első ház, amibe belefut, hát nem ússza meg az aktív részvételt Maj Britt és von Borring háborújában.

Maj Britt és von Borring bizonyára már éppen kezdték volna megkedvelni egymást, amikor lecsaptak rájuk, és a továbbiakban arra nevelték őket, hogy kifejezetten utálják egymást, ami nyilvánvalóan remekül működött. Kevés dolog lehet olyan hatékony mint a jól átgondolt nevelési koncepció.

Hát nem olyan, mint egy elcseszett Rómeó és Júlia történet?

Hiába nem azt kaptam, amit vártam, de nekem ez bejött.

Különösen az, hogy Loe az új, vagy legalább is az előző részhez képest merőben eltérő mesélési stílusával (nekem tetsző) kocsmahangulatot teremt.

Meg van az, amikor a már kissé pityókás mesélő – miközben egyre jobban leissza magát – folyton elkalandozik? Időről-időre elveszti a fonalat, lényeges és lényegtelen részletekbe kapaszkodik, de aztán valami szerencsés véletlen folytán csak sikerül megragadnia.

És a hallgató (aki jelen esetben olvasó) már éppen hagyná ez egészet a francba, de aztán mégsem.

Na, pont így voltam ezzel a regénnyel. És bevallom már nem is érdekelt annyira, hogy kivel mi lesz.

Most kellett volna valahol elhelyeznem (nekem, aki ezt a posztot írom) egy astérisque-t (ejtsd aszteriksz), azaz egy ilyen *-t (és nem egy gall harcost), és akkor lehetne mellébeszélni, pontosítani, vagy valami ilyesmit. De ez nem egy történet, amiből ki kellene beszélni, mint Loe-nek (aki a regényt írta).

A bejegyzés trackback címe:

https://hajokoffer.blog.hu/api/trackback/id/tr954786843

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.