Amikor 2015 augusztusában felbukkant Maigret felügyelő a blogban azzal a felvetéssel éltem, hogy ő bizony iszákos. Lett is a témából némi vita itt-ott. Volt, aki szerint csak gourmand és ehhez hozzátartozik az alkohol fogyasztás is.

Nos, ezt a kérdést a lehető legilletékesebb, azaz maga George Simenon tisztázta, amikor megírta a Maigret védekezik (Magvető, 1976) című regényt.

Rendhagyó mű ez [mondom nagy bátran, holott nem ismerem annyira a regényfolyamot, hogy ezt ennyire bátran kijelentsem], sok szempontból, így bármennyire nem nevezném zseniálisnak a jó felügyelő nyomozását, de kihagyhatatlannak tartom.

Például az alkohol és Maigret kapcsolata miatt.

Pardon doktor, aki ugye Maigret orvosa és barátja, hozza fel a témát, amire a felügyelő azt válaszolja, hogy:

Két nyomozás között hosszú napokig csak étkezéshez iszom egy kevéske bort. Aztán bemegyek egy kávéházba, mert onnan kell megfigyelnem a szemközti házat. Megcsap a párizsi bisztrók csípős illata, és…

Aztán két oldallal később az olvasó már tudja, hogy hősünk magának is hazudik, mert

Úgy érezte, okvetlenül be kell térnie a szemközti bárba, mielőtt a nagyfőnökkel megmérkőzik, és innia kell valamit, sört, bort, pálinkát, mindegy.

Ezek után a nagyfőnök is burkoltan alkoholistának nevezi…

Mert az.

Meg aztán ez az a krimi, ahol Maigret-t megvádolják.

Méghozzá azzal, hogy részegen erőszakoskodott egy fiatal nővel. [Halkan jegyzem meg, hogy a Park kiadó fülszövegírója szerint gyilkossággal, de valószínűleg neki is hasonló problémái vannak, mint a felügyelőnek. Vagy csak iszonyatosan link.]

És igen, pont ezért is rendhagyó, mert nem gyilkossági ügyben nyomoz. Sőt igazából magánnyomoz [jó, ilyen lesz még], mert nagyfőnökileg el van tiltva az ügytől. Jogosan. De ő, érthetően villoni* mentalitással, nem hagyja magát.

…és ha már itt tartunk (nekem) azért is rendhagyó, mert annyira szorosan kapcsolódik az előző Maigret posztban szereplő leghosszabb nyomozáshoz, hogy ha emlékeim nem csaltak meg, bizony szövegrészt emel át ebből a regényből, abba a történetbe. Konkrétan a Manuul Palmari életútját felvázoló részre gondolok.

Különben semmi különös.

Minden együtt van, amiért a Maigret történeteket szeretem.

A jó felügyelő nyomoz, nosztalgiázik, iszik, és szenved attól, hogy változik a világ, hogy bizony, ő már az utolsó bölények egyike, aki a modern bűnüldözés szívesen látna nyugdíjban.

Van benne párizsi hangulat bőséggel, nyakon öntve egy kis noirral.

És mint azt minden olvasó tudja, a felügyelő ideje még nem járt le….

…és persze csak akad a végére egy kis gyilkosság. Mert valaminek csak kell lennie, amiért Maigret-t ki akarja valaki vonni a forgalomból.

Hát ezért érdemes elolvasni.

*

"Mert jogában áll minden féregnek, dögnek

védekezni, ha életére törnek,

a kutya vonít, a kígyó sziszeg,

a farkas üvölt, s ebben a hideg

tetves ketrecben, ahová bezártak:

Csak én, csak én fogjam be a pofámat?"

(Villon: Ballada a parlamenthez – Faludy György átköltése)